Meztélláb volt a lány

Meztélláb volt a lány


Meztélláb volt a lány, és a feje födetlen,

úgy ült a bókoló nádak közt csöndesen;

tündérlányt látok, azt hittem, hogy arra mentem,

s szóltam: Eljössz-e, mondd, a mezőkre velem?


Rám nézett, azzal a pillantással, ahogy csak

a szépség néz, ha más oltalma nem maradt;

s szóltam: A szerelem ideje ez a hónap,

nem sétálnál velem a sűrű fák alatt?


Beletörülte a lábát a part füvébe;

aztán másodszor is rám nézett, s valami

ábrándos fény szökött a bolondos szemébe.

Ó, hogy daloltak az erdő madarai!


A partokat a hab hogy simogatta halkan!

Láttam, hogy jön felém a nyurga nádon át

a szép, boldog leány, vadócan és riadtan,

haja szemébe hull, s elfödi mosolyát.


Victor Hugo.