Halottaink.

Halottaink.

Félelmes, elhagyott mező a nyoszolyájuk.

Vérük iszonyatos tóba gyűlik alájuk,

keselyű tépi fel a testük belsejét;

kihűlt tetemeik, a füvön szerteszét,

torzak, szederjesek s ugyanoly rémitőek,

mintha villámcsapás sújtotta volna őket;

koponyájuk, akár egy süket kődarab;

szobrok a hó fehér szemfödele alatt;

a görcsbe merevült, elszáradt hullamarkok,

úgy tetszik, szívesen forgatnák még a kardot;

a nyelvük béna már, szemük kivájt üreg;

tétova álmaik dermedt tava felett

suhan az éjszaka; véresek, összetörtek,

mint kit gyalázatul ló farkához kötöttek;

nyüzsög rajtuk a sok hangya, pondró, bogár;

őket a föld öle félig elnyelte már,

akár a tengerár a süllyedő hajókat;

csontvázuk mészfehér, és napról napra korhad,

s Ezékiel szavát idézi föl nekünk;

vágott s szúrt sebeket láthat rajtuk szemünk,

a golyóroncsolás tátong legrémesebben;

dermesztő szél süvölt a dermedt, síri csendben;

csupasz tetemüket záporeső veri.


Irigylem sorsotok, hazám halottai.


Victor  Hugo.

Nos morts.

Nos morts.


Ils gisent dans le champ terrible et solitaire.

Leur sang fait une mare affreuse sur la terre ;

Les vautours monstrueux fouillent leur ventre ouvert ;

Leurs corps farouches, froids, épars sur le pré vert,

Effroyables, tordus, noirs, ont toutes les formes

Que le tonnerre donne aux foudroyés énormes ;

Leur crâne est à la pierre aveugle ressemblant ;

La neige les modèle avec son linceul blanc ;

On dirait que leur main lugubre, âpre et crispée,

Tâche encor de chasser quelqu'un à coups d'épée ;

Ils n'ont pas de parole, ils n'ont pas de regard ;

Sur l'immobilité de leur sommeil hagard

Les nuits passent ; ils ont plus de chocs et de plaies

Que les suppliciés promenés sur des claies ;

Sous eux rampent le ver, la larve et la fourmi ;

Ils s'enfoncent déjà dans la terre à demi

Comme dans l'eau profonde un navire qui sombre ;

Leurs pâles os, couverts de pourriture et d'ombre,

Sont comme ceux auxquels Ézéchiel parlait ;

On voit partout sur eux l'affreux coup du boulet,

La balafre du sabre et le trou de la lance ;

Le vaste vent glacé souffle sur ce silence ;

Ils sont nus et sanglants sous le ciel pluvieux.


Ô morts pour mon pays, je suis votre envieux.


Victor Hugo.

Két lányom.

Két lányom.


A hulló este lágy fény-árnyékába veszve

az egyik hattyuként, a másik mint a gerle,

szépen és édesen, s vidáman egyaránt,

nézd, nézd a nagyleányt, s hugát, a kisleányt,

amint ülnek a kert küszöbén, és felettük

nézd a fehér csokor törékeny száru szegfűt,

mit márványurna tart, és esti szél zilál,

hajlong, őket lesi, nem mozdul s szinte száll,

borzong az árnyban, és olyan a váza-szélen,

mint lepkeraj, amely megdermedt gyönyörében.


Victor  Hugo.

Mes deux filles.

Mes deux filles.


Dans le frais clair-obscur du soir charmant qui tombe,

L'une pareille au cygne et l'autre à la colombe,

Belle, et toutes deux joyeuses, ô douceur !

Voyez, la grande sœur et la petite sœur

Sont assises au seuil du jardin, et sur elles

Un bouquet d'œillets blancs aux longues tiges frêles,

Dans une urne de marbre agité par le vent,

Se penche, et les regarde, immobile et vivant,

Et frissonne dans l'ombre, et semble, au bord du vase,

Un vol de papillons arrêté dans l'extase.


Victor Hugo.

Lux

Lux

Jövő korok! mily látomás ég!

A nép a mély örvényen átlép,

túl a sivatag vak terén.

Föveny és pázsit vár a parton;

s a föld, akár egy szép menyasszony,

s az ember, mint a vőlegény.


Mostantól már a felemelt szem

e nagyszerű álomra rebben,

mely egy nap valóvá leszen;

láncok és bilincsek lehullnak,

mert gyűlölet neve a múltnak

és a jövőé – szerelem!


Most már sötétjén nyomorunknak,

testvéri népek násza sarjad;

s míg sötét ágainkra száll,

mint méhe, kit felvert a hajnal,

a haladás, szent szorgalommal

kínunkból örömöt csinál.


Nézd! oszlik már az éjnek árnya.

A felszabadított világra

– feledve Caesart és Capet-t –

s a felnőtté lett nemzetekre,

fényt – moccanatlan fenn lebegve

a béke roppant szárnya vet.


Ó, szabad hon fehér ruhája

a végleg elmúlt orgiákra!

Ó, kínok után diadal!

A hámorokban zeng a munka,

s a bimbós galagonya bokra

csupa-csupa víg cinkedal.


Az alabárdot rozsda marja.

Ágyútoknak oly kis darabja

se marad meg, tábornokok,

akkora sem, hogy benne bár a

forrás vizéből egy madárka

számára inni hozzatok.


Minden gyűlölség véget ér, és

minden gondolat, minden érzés,

miket egy közös eszme hajt,

egy nyaláb lesz, egy drága kéve -

s a vészharang nyűtt kötelével

köti az isten egybe majd.


Az égnek egy mély sarka villog,

nézzétek, egyre nőve csillog

s vörös ragyogássá dagad.

Ó, te, Világ Köztársasága,

ma még csak fény az éjszakába -

holnapra te leszel a nap.


Victor Hugo.

LUX.

Lux .

Temps futurs ! vision sublime !

Les peuples sont hors de l'abîme.

Le désert morne est traversé.

Après les sables, la pelouse ;

Et la terre est comme une épouse,

Et l'homme est comme un fiancé !



Dès à présent l'oeil qui s'élève

Voit distinctement ce beau rêve

Qui sera le réel un jour ;

Car Dieu dénouera toute chaîne,

Car le passé s'appelle haine

Et l'avenir se nomme amour !



Dès à présent dans nos misères

Germe l'hymen des peuples frères ;

Volant sur nos sombres rameaux,

Comme un frelon que l'aube éveille,

Le progrès, ténébreuse abeille,

Fait du bonheur avec nos maux.



Oh ! voyez ! la nuit se dissipe.

Sur le monde qui s'émancipe,

Oubliant Césars et Capets,

Et sur les nations nubiles,

S'ouvrent dans l'azur, immobiles,

Les vastes ailes de la paix !



O libre France enfin surgie !

O robe blanche après l'orgie !

O triomphe après les douleurs !

Le travail bruit dans les forges,

Le ciel rit, et les rouges-gorges

Chantent dans l'aubépine en fleurs !



La rouille mord les hallebardes,

De vos canons, de vos bombardes

Il ne reste pas un morceau

Qui soit assez grand, capitaines,

Pour qu'on puisse prendre aux fontaines

De quoi faire boire un oiseau.



Les rancunes sont effacées ;

Tous les cœurs, toutes les pensées

Qu'anime le même dessein,

Ne font plus qu'un faisceau superbe ;

Dieu prend pour lier cette gerbe

La vieille corde du tocsin.


Au fond des cieux un point scintille.

Regardez, il grandit, il brille,

Il approche, énorme et vermeil.

O République universelle,

Tu n'es encor que l'étincelle,

Demain tu seras le soleil !...



Victor Hugo.

Levél egy hölgyhöz, melyet léghajóval küldtem el 1871. január 10-én.

Levél egy hölgyhöz, melyet léghajóval küldtem el 1871. január 10-én.


A vad-víg Párizs küzd. Köszöntöm, asszonyom.

Egy lélek e város és egy világ e hon.

Mindenki a másé, jóság a szenvedélyünk.

Napunk nincs, senkink sincs, de mi még így se félünk.

Aludni nem alszunk, s aki virraszt, szerencsés.

Olykor megjelenik egy háborús jelentés,

mely ellapítja a legendást és csodást.

Én tizenöt frankért vettem négy friss tojást

két unokámnak, és esszük, ami marad,

patkányt, lovat, medvét és néha szamarat!

Párizst körülzárták, víz önti el, komor;

Noé bárkájaként teng-leng minden gyomor;

bendőnkbe gyűrjük azt, amit nem állhatott,

macskát, kutyát, fenét és minden állatot,

gyomrunkban megleli egér az elefántot.

Fa nincs, az utcafa mind széttörött, lehántott.

Kályhánkba tömjük az egész Champs-Élysées-t.

Dér hull, fagy csipdesi az ujjaink izét.

Tűz nincs, szárítani kimosott ingeink.

Inget se válthatunk. Mikor az este int,

mély-mély morajt hallasz a zajgó utcasarkok

körül, a nép zajong, és hallasz furcsa, zsarnok

lármát, vagy éneket, zenebonás morajba.

Nagy, lomha jegeket cepel alább a Szajna,

jégszigetek között fut az ágyúnaszád,

tajtékkal színezi a hullám torlaszát.

Párizs semmiből él, s mire se hederít ő.

Éhség az étele, nincs asztalán terítő.

A krumpli csemege és böcsülete nagy ma,

s akár Egyiptomban, istenné lett a hagyma.

Nincsen szenünk, de a kenyerünk, mint a szén.

Gáz sincs: a bús város aluszik feketén.

Hatkor koromsötét. És ájult borzalomba,

tüzet okádva zúg fejünk fölött a bomba.

Előttem egy gránitszilánk a kalamáris.

Meggyilkoltan hever, nem szólt egy szót se Párizs.

A nemzetőrségünk a falaink körül,

sipkába férj, apa fürkészve tömörül,

csuklyás köpönyegben, amíg szólnak az ágyúk,

és éjszaka kemény, érdes falóca ágyuk.

Bismarck éhezteti Párizst, hogy majd elasszon,

és Moltke rálövet, de Párizs, mint egy asszony,

vitéz is, szép is ő. Borús szemét remélve

veti a mélységes, kietlenül nagy égre,

s galambot, léghajót les ottan néha-néha.

Mily gyönyörű, mikor rettentő lesz, ki léha.

Én hát boldog vagyok, hogy harcol mindenáron.

Szeretni, küzdeni, feledni: prédikálom.

Csak egy az ellenség s ez lelkünk vigasza.

Nekem nevem sincs már, úgy hívnak, hogy Haza.

A nők pedig mostan, hogy minden szétesett,

büszkélkedhet velük, – mert mind fönségesek.

Szépségük az, ami Rómában egykoron,

az egyszerű födél, erény és nyugalom.

Gyapjútól feketült ujjuk tépést cibál,

s alighogy alszanak, künn meg vár Hannibál,

s a Porta Collinán a hitveseik állnak.

Ez az idő van itt. Az óriás vadállat;

a tigris, a porosz ízenként tépi szét

a félhalott világ e vérző, nagy szívét.

Hát most, mikor a sors reánk ezt rója ki,

a férfi francia, a nő meg római.

Az otthonuk hideg, nincs ott tűz és parázs,

álmos eső szakad, a lábuk zúzmarás.

Hó, förgeteg süvölt, fejükre rácsorognak,

s ők mészárszék előtt éjente ácsorognak.

Éhség, harc, rémület, mindegy, akármi essék,

előttük egy lebeg, a nagy-nagy kötelesség.

A lelkük római, melyet kétség nem ingat,

bombázás döngeti a fellegvárainkat,

dobszó felelget a kürtöknek virradatkor,

fújják az ébresztőt, s a hűvös szélben akkor

feltűnik e sápadt nagyváros, halovány,

egy harsona hangzik az utcán tétován.

Sikerről álmodunk, mely eljön végre nyilván,

szívünkben a remény, fejünk felett a villám.

E megpróbált, dicső és óriás város

köszönti a szörnyű időket és sugáros.

Hát éhezünk s fázunk, mondjuk vidám sóhajjal.

Mi most ez itt? Az éj. S mi jön utána? Hajnal.

A biztosért törünk, s megedz a hősi vadság.

Poroszország börtön, de Párizs a szabadság.

Mint Róma álljunk meg, s nem érhet semmi rossz,

egy hónap múlva itt nincsen többé porosz,

így márciusban majd én és a két fiam

vidékre rándulunk, önhöz, mindannyian,

kedves, jó asszonyom, barátságára várva.

Ha meg nem ölnek itt bennünket februárba.


Victor Hugo.

Lettre à une femme, par ballon monté, 10 janvier.

Lettre à une femme, par ballon monté, 10 janvier.


Paris terrible et gai combat. Bonjour, madame.

On est un peuple, on est un monde, on est une âme.

Chacun se donne à tous et nul ne songe à soi.

Nous sommes sans soleil, sans appui, sans effroi.

Tout ira bien pourvu que jamais on ne dorme.

Schmitz fait des bulletins plats sur la guerre énorme ;

C'est Eschyle traduit par le père Brumoy.

J'ai payé quinze francs quatre oeufs frais, non pour moi,

Mais pour mon petit George et ma petite Jeanne.

Nous mangeons du cheval, du rat, de l'ours, de l'âne.

Paris est si bien pris, cerné, muré, noué,

Gardé, que notre ventre est l'arche de Noé ;

Dans nos flancs toute bête, honnête ou mal famée,

Pénètre, et chien et chat, le mammon, le pygmée,

Tout entre, et la souris rencontre l'éléphant.

Plus d'arbres ; on les coupe, on les scie on les fend ;

Paris sur ses chenets met les Champs-Elysées.

On a l'onglée aux doigts et le givre aux croisées.

Plus de feu pour sécher le linge des lavoirs,

Et l'on ne change plus de chemise. Les soirs

Un grand murmure sombre abonde au coin des rues,

C'est la foule ; tantôt ce sont des voix bourrues,

Tantôt des chants, parfois de belliqueux appels.

La Seine lentement traîne des archipels

De glaçons hésitants, lourds, où la canonnière

Court, laissant derrière elle une écumante ornière.

On vit de rien, on vit de tout, on est content.

Sur nos tables sans nappe, où la faim nous attend,

Une pomme de terre arrachée à sa crypte

Est reine, et les oignons sont dieux comme en Égypte.

Nous manquons de charbon, mais notre pain est noir.

Plus de gaz ; Paris dort sous un large éteignoir ;

A six heures du soir, ténèbres. Des tempêtes

De bombes font un bruit monstrueux sur nos têtes.

D'un bel éclat d'obus j'ai fait mon encrier.

Paris assassiné ne daigne pas crier.

Les bourgeois sont de garde autour de la muraille ;

Ces pères, ces maris, ces frères qu'on mitraille,

Coiffés de leurs képis, roulés dans leurs cabans,

Guettent, ayant pour lit la planche de leurs bancs.

Soit. Moltke nous canonne et Bismarck nous affame.

Paris est un héros, Paris est une femme ;

Il sait être vaillant et charmant ; ses yeux vont,

Souriants et pensifs, dans le grand ciel profond,

Du pigeon qui revient au ballon qui s'envole.

C'est beau : le formidable est sorti du frivole.

Moi, je suis là, joyeux de ne voir rien plier.

Je dis à tous d'aimer, de lutter, d'oublier,

De n'avoir d'ennemi que l'ennemi ; je crie :

Je ne sais plus mon nom, je m'appelle Patrie !

Quant aux femmes, soyez très fière, en ce moment

Où tout penche, elles sont sublimes simplement.

Ce qui fit la beauté des Romaines antiques,

C'étaient leurs humbles toits, leurs vertus domestiques,

Leurs doigts que l'âpre laine avait faits noirs et durs,

Leurs courts sommeils, leur calme, Annibal près des murs,

Et leurs maris debout sur la porte Colline.

Ces temps sont revenus. La géante féline,

La Prusse tient Paris, et, tigresse, elle mord

Ce grand cœur palpitant du monde à moitié mort.

Eh bien, dans ce Paris, sous l'étreinte inhumaine,

L'homme n'est que Français, et la femme est Romaine.

Elles acceptent tout, les femmes de Paris,

Leur âtre éteint, leurs pieds par le verglas meurtris,

Au seuil noir des bouchers les attentes nocturnes,

La neige et l'ouragan vidant leurs froides urnes,

La famine, l'horreur, le combat, sans rien voir

Que la grande patrie et que le grand devoir ;

Et Juvénal au fond de l'ombre est content d'elles.

Le bombardement fait gronder nos citadelles.

Dès l'aube, le tambour parle au clairon lointain ;

La diane réveille, au vent frais du matin,

La grande ville pâle et dans l'ombre apparue ;

Une vague fanfare erre de rue en rue.

On fraternise, on rêve un succès ; nous offrons

Nos cœurs à l'espérance, à la foudre nos fronts.

La ville par la gloire et le malheur élue

Voit arriver les jours terribles et salue.

Eh bien, on aura froid ! eh bien, on aura faim !

Qu'est cela ? C'est la nuit. Et que sera la fin ?

L'aurore. Nous souffrons, mais avec certitude.

La Prusse est le cachot et Paris est Latude.

Courage ! on refera l'effort des jours anciens.

Paris avant un mois chassera les Prussiens.

Ensuite nous comptons, mes deux fils et moi, vivre

Aux champs, auprès de vous, qui voulez bien nous suivre,

Madame, et nous irons en mars vous en prier

Si nous ne sommes pas tués en février.


Victor Hugo.

Les Enfants Pauvres.

Les Enfants Pauvres.

Prenez garde à ce petit être;
Il est bien grand, il contient Dieu.
Les enfants sont, avant de naître,
Des lumières dans le ciel bleu.

Dieu nous les offre en sa largesse;
Ils viennent; Dieu nous en fait don;
Dans leur rire il met sa sagesse
Et dans leur baiser son pardon.

Leur douce clarté nous effleure.
Hélas, le bonheur est leur droit.
S’ils ont faim, le paradis pleure.
Et le ciel tremble, s’ils ont froid.

La misère de l’innocence
Accuse l’homme vicieux.
L’homme tient l’ange en sa puissance.
Oh! quel tonnerre au fond des cieux,

Quand Dieu, cherchant ces êtres frêles
Que dans l’ombre où nous sommeillons
Il nous envoie avec des ailes,
Les retrouve avec des haillons!


Victor Hugo.