Levél egy hölgyhöz, melyet léghajóval küldtem el 1871. január 10-én.

Levél egy hölgyhöz, melyet léghajóval küldtem el 1871. január 10-én.


A vad-víg Párizs küzd. Köszöntöm, asszonyom.

Egy lélek e város és egy világ e hon.

Mindenki a másé, jóság a szenvedélyünk.

Napunk nincs, senkink sincs, de mi még így se félünk.

Aludni nem alszunk, s aki virraszt, szerencsés.

Olykor megjelenik egy háborús jelentés,

mely ellapítja a legendást és csodást.

Én tizenöt frankért vettem négy friss tojást

két unokámnak, és esszük, ami marad,

patkányt, lovat, medvét és néha szamarat!

Párizst körülzárták, víz önti el, komor;

Noé bárkájaként teng-leng minden gyomor;

bendőnkbe gyűrjük azt, amit nem állhatott,

macskát, kutyát, fenét és minden állatot,

gyomrunkban megleli egér az elefántot.

Fa nincs, az utcafa mind széttörött, lehántott.

Kályhánkba tömjük az egész Champs-Élysées-t.

Dér hull, fagy csipdesi az ujjaink izét.

Tűz nincs, szárítani kimosott ingeink.

Inget se válthatunk. Mikor az este int,

mély-mély morajt hallasz a zajgó utcasarkok

körül, a nép zajong, és hallasz furcsa, zsarnok

lármát, vagy éneket, zenebonás morajba.

Nagy, lomha jegeket cepel alább a Szajna,

jégszigetek között fut az ágyúnaszád,

tajtékkal színezi a hullám torlaszát.

Párizs semmiből él, s mire se hederít ő.

Éhség az étele, nincs asztalán terítő.

A krumpli csemege és böcsülete nagy ma,

s akár Egyiptomban, istenné lett a hagyma.

Nincsen szenünk, de a kenyerünk, mint a szén.

Gáz sincs: a bús város aluszik feketén.

Hatkor koromsötét. És ájult borzalomba,

tüzet okádva zúg fejünk fölött a bomba.

Előttem egy gránitszilánk a kalamáris.

Meggyilkoltan hever, nem szólt egy szót se Párizs.

A nemzetőrségünk a falaink körül,

sipkába férj, apa fürkészve tömörül,

csuklyás köpönyegben, amíg szólnak az ágyúk,

és éjszaka kemény, érdes falóca ágyuk.

Bismarck éhezteti Párizst, hogy majd elasszon,

és Moltke rálövet, de Párizs, mint egy asszony,

vitéz is, szép is ő. Borús szemét remélve

veti a mélységes, kietlenül nagy égre,

s galambot, léghajót les ottan néha-néha.

Mily gyönyörű, mikor rettentő lesz, ki léha.

Én hát boldog vagyok, hogy harcol mindenáron.

Szeretni, küzdeni, feledni: prédikálom.

Csak egy az ellenség s ez lelkünk vigasza.

Nekem nevem sincs már, úgy hívnak, hogy Haza.

A nők pedig mostan, hogy minden szétesett,

büszkélkedhet velük, – mert mind fönségesek.

Szépségük az, ami Rómában egykoron,

az egyszerű födél, erény és nyugalom.

Gyapjútól feketült ujjuk tépést cibál,

s alighogy alszanak, künn meg vár Hannibál,

s a Porta Collinán a hitveseik állnak.

Ez az idő van itt. Az óriás vadállat;

a tigris, a porosz ízenként tépi szét

a félhalott világ e vérző, nagy szívét.

Hát most, mikor a sors reánk ezt rója ki,

a férfi francia, a nő meg római.

Az otthonuk hideg, nincs ott tűz és parázs,

álmos eső szakad, a lábuk zúzmarás.

Hó, förgeteg süvölt, fejükre rácsorognak,

s ők mészárszék előtt éjente ácsorognak.

Éhség, harc, rémület, mindegy, akármi essék,

előttük egy lebeg, a nagy-nagy kötelesség.

A lelkük római, melyet kétség nem ingat,

bombázás döngeti a fellegvárainkat,

dobszó felelget a kürtöknek virradatkor,

fújják az ébresztőt, s a hűvös szélben akkor

feltűnik e sápadt nagyváros, halovány,

egy harsona hangzik az utcán tétován.

Sikerről álmodunk, mely eljön végre nyilván,

szívünkben a remény, fejünk felett a villám.

E megpróbált, dicső és óriás város

köszönti a szörnyű időket és sugáros.

Hát éhezünk s fázunk, mondjuk vidám sóhajjal.

Mi most ez itt? Az éj. S mi jön utána? Hajnal.

A biztosért törünk, s megedz a hősi vadság.

Poroszország börtön, de Párizs a szabadság.

Mint Róma álljunk meg, s nem érhet semmi rossz,

egy hónap múlva itt nincsen többé porosz,

így márciusban majd én és a két fiam

vidékre rándulunk, önhöz, mindannyian,

kedves, jó asszonyom, barátságára várva.

Ha meg nem ölnek itt bennünket februárba.


Victor Hugo.