Halottaink.

Halottaink.

Félelmes, elhagyott mező a nyoszolyájuk.

Vérük iszonyatos tóba gyűlik alájuk,

keselyű tépi fel a testük belsejét;

kihűlt tetemeik, a füvön szerteszét,

torzak, szederjesek s ugyanoly rémitőek,

mintha villámcsapás sújtotta volna őket;

koponyájuk, akár egy süket kődarab;

szobrok a hó fehér szemfödele alatt;

a görcsbe merevült, elszáradt hullamarkok,

úgy tetszik, szívesen forgatnák még a kardot;

a nyelvük béna már, szemük kivájt üreg;

tétova álmaik dermedt tava felett

suhan az éjszaka; véresek, összetörtek,

mint kit gyalázatul ló farkához kötöttek;

nyüzsög rajtuk a sok hangya, pondró, bogár;

őket a föld öle félig elnyelte már,

akár a tengerár a süllyedő hajókat;

csontvázuk mészfehér, és napról napra korhad,

s Ezékiel szavát idézi föl nekünk;

vágott s szúrt sebeket láthat rajtuk szemünk,

a golyóroncsolás tátong legrémesebben;

dermesztő szél süvölt a dermedt, síri csendben;

csupasz tetemüket záporeső veri.


Irigylem sorsotok, hazám halottai.


Victor  Hugo.