Lux

Lux

Jövő korok! mily látomás ég!

A nép a mély örvényen átlép,

túl a sivatag vak terén.

Föveny és pázsit vár a parton;

s a föld, akár egy szép menyasszony,

s az ember, mint a vőlegény.


Mostantól már a felemelt szem

e nagyszerű álomra rebben,

mely egy nap valóvá leszen;

láncok és bilincsek lehullnak,

mert gyűlölet neve a múltnak

és a jövőé – szerelem!


Most már sötétjén nyomorunknak,

testvéri népek násza sarjad;

s míg sötét ágainkra száll,

mint méhe, kit felvert a hajnal,

a haladás, szent szorgalommal

kínunkból örömöt csinál.


Nézd! oszlik már az éjnek árnya.

A felszabadított világra

– feledve Caesart és Capet-t –

s a felnőtté lett nemzetekre,

fényt – moccanatlan fenn lebegve

a béke roppant szárnya vet.


Ó, szabad hon fehér ruhája

a végleg elmúlt orgiákra!

Ó, kínok után diadal!

A hámorokban zeng a munka,

s a bimbós galagonya bokra

csupa-csupa víg cinkedal.


Az alabárdot rozsda marja.

Ágyútoknak oly kis darabja

se marad meg, tábornokok,

akkora sem, hogy benne bár a

forrás vizéből egy madárka

számára inni hozzatok.


Minden gyűlölség véget ér, és

minden gondolat, minden érzés,

miket egy közös eszme hajt,

egy nyaláb lesz, egy drága kéve -

s a vészharang nyűtt kötelével

köti az isten egybe majd.


Az égnek egy mély sarka villog,

nézzétek, egyre nőve csillog

s vörös ragyogássá dagad.

Ó, te, Világ Köztársasága,

ma még csak fény az éjszakába -

holnapra te leszel a nap.


Victor Hugo.