Mint aki elveszett...

 

Mint aki elveszett...



Mint aki elveszett egy erdő sűrűjében,

s utat, tisztást, irányt, élőlényt nem talál:

mint akit tengeren dühöngő ár dobál

s már-már elnyelnek a vad hullámok sötéten:



mint aki nagy mezőn bolyong, midőn vak éjben

merül el a világ: nincs ösvény, út, sugár

számomra, s eszemet vesztettem szinte már,

elvesztve, kitől üdvösségemet reméltem.



Ám aki végre lát,(ha múlnak a bajok),

erdőn, vízen, mezőn tisztást, révet, napot,

felejti kínjait s úgy örül új javának.



Magam is, aki így gyötrődtem nélküled,

mindent felejtek én, meglátva fényedet:

vak erdőt, vad vihart, fekete éjszakákat.


Étienne Jodelle verse.
   

Fordította: Rónay György

Comme un qui s'est perdu dans la forest profonde.

 


Comme un qui s'est perdu dans la forest profonde.


Comme un qui s'est perdu dans la forest profonde

Loing de chemin, d'orée et d'adresse, et de gens :

Comme un qui en la mer grosse d'horribles vens,

Se voit presque engloutir des grans vagues de l'onde :



Comme un qui erre aux champs, lors que la nuict au monde

Ravit toute clarté, j'avois perdu long temps

Voye, route, et lumiere, et presque avec le sens,

Perdu long temps l'object, où plus mon heur se fonde.



Mais quand on voit, ayans ces maux fini leur tour,

Aux bois, en mer, aux champs, le bout, le port, le jour,

Ce bien present plus grand que son mal on vient croire.



Moy donc qui ay tout tel en vostre absence esté,

J'oublie, en revoyant vostre heureuse clarté,

Forest, tourmente, et nuict, longue, orageuse, et noire.


Étienne Jodelle.

Régi dal az ifjúságról.

 

Régi dal az ifjúságról.


Rózsáról én nem álmodoztam.

Mentünk az erdei úton

Rózsa meg én, fecsegve hosszan,

de hogy miről, már nem tudom.



Én hűvös voltam, mint a márvány,

szórakozott és ildomos;

ballagtam, fűt-fát magyarázván,

míg szeme azt kérdezte: Nos?



Friss gyöngyharmat szitálta berken,

napernyőt tárt a sarjuág;

én a rigó füttyét füleltem,

Rózsa a csalogány szavát.



Tizenhat voltam és mogorva,

ő húsz, a szeme csillogó;

fülemüle trillázta: Rózsa,

s engem kifütyült a rigó.



Aztán a lány feszes derékkal

nyújtózott, s míg gyümölcsöt ér,

a lomb közt reszketett a szép kar;

s én nem láttam, hogy hófehér.



Hűs csermely csobbant mély mederben,

dajkálta bársony mohaágy;

s aludt a néma rengetegben

a természet, mely csupa vágy.



Rózsa, a cipőjét lerúgva

ártatlan arccal, hirtelen,

pici lábát a vízbe dugta;

s én nem láttam, hogy meztelen.



Nem is tudtam, mit mondjak aztán;

mentem vele a sűrűn át,

olykor mosoly rezgett az arcán,

s hallottam egy-egy sóhaját.



Nem láttam, mily gyönyörű Rózsa,

csak kijövet. – Buta dolog!

Ne gondoljunk rá! – szólt. S azóta

örökké erre gondolok.



Victor Hugo verse.


Fordította : Nemes Nagy Ágnes

Vieille chanson du jeune temps.

Vieille chanson du jeune temps.


Je ne songeais pas à Rose ;

Rose au bois vint avec moi ;

Nous parlions de quelque chose,

Mais je ne sais plus de quoi.


J'étais froid comme les marbres ;

Je marchais à pas distraits ;

Je parlais des fleurs, des arbres

Son œil semblait dire: " Après ? "


La rosée offrait ses perles,

Le taillis ses parasols ;

J'allais ; j'écoutais les merles,

Et Rose les rossignols.


Moi, seize ans, et l'air morose ;

Elle, vingt ; ses yeux brillaient.

Les rossignols chantaient Rose

Et les merles me sifflaient.


Rose, droite sur ses hanches,

Leva son beau bras tremblant

Pour prendre une mûre aux branches

Je ne vis pas son bras blanc.


Une eau courait, fraîche et creuse,

Sur les mousses de velours ;

Et la nature amoureuse

Dormait dans les grands bois sourds.


Rose défit sa chaussure,

Et mit, d'un air ingénu,

Son petit pied dans l'eau pure

Je ne vis pas son pied nu.


Je ne savais que lui dire ;

Je la suivais dans le bois,

 
La voyant parfois sourire

Et soupirer quelquefois.


Je ne vis qu'elle était belle

Qu'en sortant des grands bois sourds.

" Soit ; n'y pensons plus ! " dit-elle.

Depuis, j'y pense toujours.

Victor Hugo.

Vere Novo.

 

Vere Novo.

A reggel hogy nevet síró rózsák felett!

S a virágok körül apró szerelmesek!

Nézz csak a loncra és nézz csak a jázminágra,

nincs más, csak szédülő szárnyak hószínű tánca,

mely jön, megy, visszacsap, kinyílik s elpihen,

édes és nem szűnő rezgésben végtelen.

Ó, tavasz! ha netán olykor eszedbe járnak

a levelek, miket fiú küld a leánynak,

borítékolt szívek, a nagy halom papír,

mint a férfiszövet a lágy selyemnek ír,

a forró üzenet, a vágy, alélva félig,

mit elküld április, s májusban összetépik,

akkor azt hiheted, hogy ami ott röpül

az ég s a víz között, a rét s a fák körül,

vizslatva szerteszét, értő lélekre vágyva,

szelekben szállva át a nőtől a virágra:

nem más ez a fehér, szélfújta fergeteg,

mint szerelmeslevél, amelyből lepke lett.


Victor Hugo verse.

Fordította: Nemes Nagy Ágnes

Vere Novo.

Vere Novo.


Comme le matin rit sur les roses en pleurs !

Oh ! les charmants petits amoureux qu'ont les fleurs !

Ce n'est dans les jasmins, ce n'est dans les pervenches

Qu'un éblouissement de folles ailes blanches

Qui vont, viennent, s'en vont, reviennent, se fermant,

Se rouvrant, dans un vaste et doux frémissement.

O printemps! quand on songe à toutes les missives

Qui des amants rêveurs vont aux belles pensives,

A ces cœurs confiés au papier, à ce tas

De lettres que le feutre écrit au taffetas,

Au message d'amour, d'ivresse et de délire

Qu'on reçoit en avril et qu'en met l'on déchire,

On croit voir s'envoler, au gré du vent joyeux,

Dans les prés, dans les bois, sur les eaux, dans les cieux,

Et rôder en tous lieux, cherchant partout une âme,

Et courir à la fleur en sortant de la femme,

Les petits morceaux blancs, chassés en tourbillons

De tous les billets doux, devenus papillons.

Victor Hugo.

Egység.

 

Egység.

A barna dombsorú látóhatárra szállva

A nap, a végtelen fénynek ez a virága

A föld fölé hajolt alkonyat idején,

egy margaréta meg, szürke fal tetején,

mely a vadzab között romladozik a réten,

kinyílt, kitárva szűz fényudvarát fehéren;

és az apró virág a málló fal felett

elnézte hosszasan a végtelen eget

s a napot, mely tüzét szétontja a világon.

Büszkén mondta neki: Íme, én is sugárzom.


Victor Hugo verse.


Fordította: Rónay György

Unité.


Par-dessus l'horizon aux collines brunies,

Le soleil, cette fleur des splendeurs infinies,

Se penchait sur la terre à l'heure du couchant ;

Une humble marguerite, éclose au bord d'un champ,

Sur un mur gris, croulant parmi l'avoine folle,

Blanche épanouissait sa candide auréole ;

Et la petite fleur, par-dessus le vieux mur,

Regardait fixement, dans l'éternel azur,

Le grand astre épanchant sa lumière immortelle.

«Et, moi, j'ai des rayons aussi !» lui disait-elle.


Victor Hugo.

Ultima Verba.

Ultima Verba.


A lelkiismeret halott. E vad tivornyán

rátérdel ő, e szép holttest tetszik neki;

olykor visszatekint, szeme vérben forogván,

e víg győztes, és a holtat pofonvers.



A felbérelt bíró a legnagyobb segítség.

A jámbor híveket rémítik a papok.

A míves udvarán kiássák kicsi kincsét,

s most Sibour adja el, kit Judás eladott.



Mondják: — Cézár az úr, a Seregek Urának

fölkentje. Nép, te légy kötelességtudó!

S míg zárt marokkal és dalolva körbejárnak,

ujjaik közt gurul az arany zecchino.



Ó, míg a trónon e koldusherceg, mig ő az,

kit Őszentsége áld, e bankrabló nagyúr,

jobbjában a jogar, baljában feszítővas,

Mandrin és Charlemagne, kit Sátán egybegyúr;



amíg itt hentereg, s kiköpi gaz pofája

az istenfélelmet, esküt, becsületet,

s állati részegen dicsfényünk leokádja,

amíg ezt eltürik a földön az egek;



még ha addig megy is az aljas népbutítás,

hogy ez ocsmány csalót övezi bámulat;

ha már Angliában s Amerikában sincs más

a száműzöttnek, mint: „Félünk, hordd el magad";



ha a hulló levél halott sorsára jutnánk,

s a cézári kegyért mindenki megtagad;

ha bitangolva csak egy házról másra futnánk,

megtépve, mint a rongy, ha szögön fönnakad;



még ha ez istenvert pusztaság is kivetné

a kivetetteket, a meghajszoltakat;

még ha a sír is, mely nem jobb a többieknél,

kidobná magából gyáván a holtakat,



én akkor sem török meg! Néma megvetésben

a bamba nyáj iránt, csak szívben gyászolón,

téged karollak át a vad számkivetésben,

oltárom, ó, haza! s szabadság, lobogóm!



Veletek maradok, nemes és drága társak!

Velünk száműzve a Köztársaság lakik.

Én felmagasztalom mindazt, mit meggyaláznak,

és megbélyegzem azt, mi áldva áldatik!



Én leszek az a hang, bár holt hamvak lefojtják,

mely jajt kiált, s a szó, amely nemet dörög!

S míg szolgáid neked a Louvre-odat mutatják,

majd én megmutatom, cézár, a börtönöd!



Látva a talpnyalást, a megszegett sok esküt,

karom – feldúlva, de némán – összefonom.

Ó, komor-szép hűség irántad, elveszett ügy,

légy erőm s örömöm, tartó érc-oszlopom!



Míg ő lesz itt az úr, akármit is csinálnak,

szép francia hazám, te könnyek kútfeje,

én nem látom viszont szelíd-szomoru tájad,

őseim sírja és csókjaim fészke te!



Nem láthatom viszont partjaid, én hazátlan,

s jaj! mindent feledek a hűségen kívül.

A próbált harcosok közt ütve fel a sátram,

élek kivetve, de rendíthetetlenül.



A sziklás számüzést vállalom, és ha éltem

végéig tart is az, nem méricskélve le,

hogy hány tört meg, akit szilárdabbnak reméltem,

s hogy hány szökik, kinek maradni kellene.



Ha csak ezren leszünk, én itt leszek! Ha majd csak

százan – e Sullával én nem egyezkedek;

ha tíz marad csupán, tizedikül maradjak,

s ha nem marad csak egy, az az egy én legyek!


Victor Hugo verse.


Fordította: Somlyó György

Ultima Verba.


La conscience humaine est morte ; dans l’orgie,

Sur elle il s’accroupit ; ce cadavre lui plaît ;

Par moments, gai, vainqueur, la prunelle rougie,

Il se retourne et donne à la morte un soufflet.



La prostitution du juge est la ressource.

Les prêtres font frémir l’honnête homme éperdu ;

Dans le champ du potier ils déterrent la bourse ;

Sibour revend le Dieu que Judas a vendu.



Ils disent : - César règne, et le Dieu des armées

L’a fait son élu. Peuple, obéis, tu le dois ! -

Pendant qu’ils vont chantant, tenant leurs mains fermées,

On voit le sequin d’or qui passe entre leurs doigts.



Oh ! tant qu’on le verra trôner, ce gueux, ce prince,

Par le pape béni, monarque malandrin,

Dans une main le sceptre et dans l’autre la pince,

Charlemagne taillé par Satan dans Mandrin ;



Tant qu’il se vautrera, broyant dans ses mâchoires

Le serment, la vertu, l’honneur religieux,

Ivre, affreux, vomissant sa honte sur nos gloires ;

Tant qu’on verra cela sous le soleil des cieux ;



Quand même grandirait l'abjection publique

A ce point d'adorer l'exécrable trompeur ;

Quand même l'Angleterre et même l'Amérique

Diraient à l'exilé : - Va-t'en ! nous avons peur !



Quand même nous serions comme la feuille morte,

Quand, pour plaire à César, on nous renirait tous ;

Quand le proscrit devrait s'enfuir de porte en porte,

Aux hommes déchiré comme un haillon aux clous ;



Quand le désert, où Dieu contre l'homme proteste,

Bannirait les bannis, chasserait les chassés ;

Quand même, infâme aussi, lâche comme le reste,

Le tombeau jetterait dehors les trépassés ;



Je ne fléchirai pas ! Sans plainte dans la bouche,

Calme, le deuil au cœur, dédaignant le troupeau,

Je vous embrasserai dans mon exil farouche,

Patrie, ô mon autel ! Liberté, mon drapeau !



Mes nobles compagnons, je garde votre culte ;

Bannis, la République est là qui nous unit.

J'attacherai la gloire à tout ce qu'on insulte ;

Je jetterai l'opprobre à tout ce qu'on bénit!



Je serai, sous le sac de cendre qui me couvre,

La voix qui dit : malheur ! la bouche qui dit : non !

Tandis que tes valets te montreront ton Louvre,

Moi, je te montrerai, César, ton cabanon.



Devant les trahisons et les têtes courbées,

Je croiserai les bras, indigné, mais serein.

Sombre fidélité pour les choses tombées,

Sois ma force et ma joie et mon pilier d'airain !



Oui, tant qu'il sera là, qu'on cède ou qu'on persiste,

O France ! France aimée et qu'on pleure toujours,

Je ne reverrai pas ta terre douce et triste,

Tombeau de mes aïeux et nid de mes amours !



Je ne reverrai pas ta rive qui nous tente,

France ! hors le devoir, hélas ! j'oublierai tout.

Parmi les éprouvés je planterai ma tente :

Je resterai proscrit, voulant rester debout.



J'accepte l'âpre exil, n'eut-il ni fin ni terme,

Sans chercher à savoir et sans considérer

Si quelqu'un a plié qu'on aurait cru plus ferme,

Et si plusieurs s'en vont qui devraient demeurer.



Si l'on n'est plus que mille, eh bien, j'en suis ! Si même

Ils ne sont plus que cent, je brave encor Scylla ;

S'il en demeure dix, je serai le dixième ;

Et s'il n'en reste qu'un, je serai celui-là !

Victor Hugo.