Les poètes Français traduit en Hongrois. Linda et Tebinfea-Francia költök magyarra fordított

Français poètes. Francia költők.

vendredi 16 août 2013

A természet nagyon szeret.


A természet nagyon szeret.


A természet nagyon szeret,

Jeanne-om, örül örömeinknek;

minden virág feléd pereg,

hogy rájuk essék egy tekintet.


Jöjj, Angelika! Orgon, el!

A tél, kit csúfolunk, mogorván

hátrál, mord arccal ránk figyel,

majd eltűnik a felleg ormán.


Szívünk néma derűje benn,

s véle az éneklő vidámság

kiteljesíti győztesen

az árnyék széjjelfoszlatását.


Június bontja szirmait,

s ugyanazt mondja hegyre, rétre,

de bántott-e már valakit

a rózsák ismételgetése?


A fecske úgy száll homlokod

körül, közel keringve hozzád,

hogy szinte megszámlálhatod

égre írt, minden szárnya-tollát.


Szépséged virradó sugár,

ifjúságodtól, tiszta gyermek,

fényesebb lesz a láthatár,

égre a hajnalt visszaszerzed.


Mert úgy hasonlít rád, nevet

a liliom, fénye kiárad;

a hit kancsója a szíved,

hol a galambok inni vágynak.


Victor Hugo

jeudi 15 août 2013

La nature est pleine d'amour.





La nature est pleine d'amour.


La nature est pleine d'amour,

Jeanne, autour de nos humbles joies ;

Et les fleurs semblent tour à tour

Se dresser pour que tu les voies.


Vive Angélique ! à bas Orgon !

L'hiver, qu'insultent nos huées,

Recule, et son profil bougon

Va s'effaçant dans les nuées.


La sérénité de nos coeurs,

Où chantent les bonheurs sans nombre,

Complète, en ces doux mois vainqueurs,

L'évanouissement de l'ombre.


Juin couvre de fleurs les sommets,

Et dit partout les mêmes choses ;

Mais est-ce qu'on se plaint jamais

De la prolixité des roses ?

L'hirondelle, sur ton front pur,

Vient si près de tes yeux fidèles

Qu'on pourrait compter dans l'azur

Toutes les plumes de ses ailes.


Ta grâce est un rayon charmant ;

Ta jeunesse, enfantine encore,

Eclaire le bleu firmament,

Et renvoie au ciel de l'aurore.


De sa ressemblance avec toi

Le lys pur sourit dans sa gloire ;

Ton âme est une urne de foi

Où la colombe voudrait boire.

Victor Hugo.

lundi 12 août 2013

A lelkiismeret.



A lelkiismeret.

Vad-bőrbe bugyolált fiai közt ziláltan

és sápadtan futott az utak viharában

vad Káin, menekült, az Úr elől futott,

s mikor leszállt az est, megtörten eljutott

a roppant síkon egy óriás hegy tövébe,

s kifulladt fiai és fáradt felesége

szóltak: „Dőljünk le itt, s háljunk e hegy kövén."

De Káin nem aludt, csak ült a hegy tövén.

S hogy arcát fölveté, a gyászfekete éjben

egy nagy nyitott szemet látott a messzi égen,

s e szem csak nézte őt, merőn, az árny megett,

„Nagyon közel vagyok" – mormogta s remegett.

Fölrázta fiait s a lankadt nőt is, aztán

megindult komoran, s futott tovább a pusztán.

És harminc éjen át és harminc napon át

némán és reszketeg csak ment, csak ment tovább,

lopvást, szünetlenül, még visszanézni sem mert,

csak ment, álomtalan. S elérte már a tengert –

asszírok földje lett utóbb e partvidék.

„Álljunk meg – mondta ott –, ez biztos menedék.

A világ vége ez. Nyugodjunk itt le békén."

S amint leülne, fönn a mennybolt méla kékjén

meglátta a szemet a horizont felett,

s fekete borzadás rabjaként reszketett,

„Rejtsetek el!" – sikolt, s ujjuk ajkukra zárva,

néznek a bús fiak a vergődő apára.

S az Jábelt szólítá, akinek sarja kinn

a pusztán kóborol, a sátras beduin:

„Vonjátok föl körém a sátor sűrü vásznát!"

s a hullámló falat legottan fölcsigázták,

s mikor lehúzta már az ólmos nyomtató,

a szőke Cilla szólt: „Látod-e még, apó?"

S a lánykának, aki oly édes, mint a hajnal,

„Még mindig ott a szem!" – Káin felelte jajjal.

S Jubal, kinek fia most várról várra jár,

és dobját pergeti vagy vígan trombitál,

,,Építek én neki gátat – kiálts – nyomba!"

S egy bronzfalat emelt s Káint mögéje vonta.

És Káin szólt: „A szem szünetlen idenéz!"

És Énoch szólt: „Torony kell ide, egy egész

ijesztő bástya-öv, hogy semmi el ne érje.

Egy nagy várost rakunk, s egy várat is föléje.

Egy nagy várost rakunk, bezárva jól falát!"

Akkor Tubalkain, a kovács, nekiállt

s rakott egy óriás emberfeletti várost,

és míg ő dolgozott, a többi a lapályost

fölverve, hajszoló Enos és Seth fiát,

s kitolták a szemét, aki csak arra járt,

és este nyilaik a csillagokba vágtak.

Gránit cserélte föl a lengő vásznu sátrat,

nehéz vaspántban ült mindegyik szörnyü tömb,

a poklok városa se volt talán különb,

a tornyok árnya lenn éjet dobott a síkra,

a temérdek falak olyanok, mint a szikla.

„Az Istennek tilos!" – a nagy kapun ez áll,

s hogy elkészült a fal, és elkészült a zár,

elrejték apjokat egy roppant kőtoronyban,

de az csak bús maradt. ,ó, mondd, eltűnt-e onnan –

rebegte Cilla most –, eltűnt-e már a szem?"

És Káin reszketeg felelte néki: „Nem."

És aztán szóla még: „A föld alatt kívánnék

lakozni, mint a sír odván a néma árnyék,

nem látnék semmit, és nem volnék látható."

Egy gödröt ástak ott, s Káin rámondta: „Jó."

Aztán a fekete üreg gyomrába szállván,

ott gubbasztott a sír magányos, vak homályán,

a zárókő felül keresztbe dőlt a bolton –

és ott volt a szem is. És Káint nézte folyton.


Victor Hugo

dimanche 11 août 2013

La conscience.




 La conscience.

Lorsque avec ses enfants vêtus de peaux de bêtes,

Échevelé, livide au milieu des tempêtes,

Caïn se fut enfui de devant Jéhovah,

Comme le soir tombait, l'homme sombre arriva

Au bas d'une montagne en une grande plaine ;

Sa femme fatiguée et ses fils hors d'haleine

Lui dirent : « Couchons-nous sur la terre,

et dormons. »

Caïn, ne dormant pas, songeait au pied des monts.

Ayant levé la tête, au fond des cieux funèbres,

Il vit un œil, tout grand ouvert dans les ténèbres,

Et qui le regardait dans l'ombre fixement.

« Je suis trop près », dit-il avec un tremblement.

Il réveilla ses fils dormant, sa femme lasse,

Et se remit à fuir sinistre dans l'espace.

Il marcha trente jours, il marcha trente nuits.

Il allait, muet, pâle et frémissant aux bruits,

Furtif, sans regarder derrière lui, sans trêve,

Sans repos, sans sommeil; il atteignit la grève

Des mers dans le pays qui fut depuis Assur.

« Arrêtons-nous, dit-il, car cet asile est sur.

Restons-y.

Nous avons du monde atteint les bornes. »

Et, comme il s'asseyait, il vit dans les cieux mornes

L'œil à la même place au fond de l'horizon.

Alors il tressaillit en proie au noir frisson.

« Cachez-moi ! » cria-t-il; et, le doigt sur la bouche,

Tous ses fils regardaient trembler l'aïeul farouche.

Caïn dit à Jabel, père de ceux qui vont

Sous des tentes de poil dans le désert profond :

« Étends de ce côté la toile de la tente. »

Et l'on développa la muraille flottante ;

Et, quand on l'eut fixée avec des poids de plomb :

« Vous ne voyez plus rien ? » dit Tsilla, l'enfant blond,

La fille de ses Fils, douce comme l'aurore ;

Et Caïn répondit : « je vois cet œil encore ! »

Jubal, père de ceux qui passent dans les bourgs

Soufflant dans des clairons et frappant des tambours,

Cria : « je saurai bien construire une barrière. »

Il fit un mur de bronze et mit Caïn derrière.

Et Caïn dit « Cet œil me regarde toujours! »

Hénoch dit : « Il faut faire une enceinte de tours

Si terrible, que rien ne puisse approcher d'elle.

Bâtissons une ville avec sa citadelle,

Bâtissons une ville, et nous la fermerons. »

Alors Tubal caïn, père des forgerons,

Construisit une ville énorme et surhumaine.

Pendant qu'il travaillait, ses frères, dans la plaine,

Chassaient les fils d'Enos et les enfants de Seth ;

Et l'on crevait les yeux à quiconque passait ;

Et, le soir, on lançait des flèches aux étoiles.

Le granit remplaça la tente aux murs de toiles,

On lia chaque bloc avec des nœuds de fer,

Et la ville semblait une ville d'enfer ;

L'ombre des tours faisait la nuit dans les campagnes ;

Ils donnèrent aux murs l'épaisseur des montagnes ;

Sur la porte on grava : « Défense à Dieu d'entrer. »

Quand ils eurent fini de clore et de murer,

On mit l'aïeul au centre en une tour de pierre ;

Et lui restait lugubre et hagard. « Ô mon père !

L'œil a-t-il disparu ? » dit en tremblant Tsilla.

Et Caïn répondit : " Non, il est toujours là. »

Alors il dit: « je veux habiter sous la terre

Comme dans son sépulcre un homme solitaire ;

Rien ne me verra plus, je ne verrai plus rien. »

On fit donc une fosse, et Caïn dit « C'est bien ! »

Puis il descendit seul sous cette voute sombre.

Quand il se fut assis sur sa chaise dans l'ombre

Et qu'on eut sur son front fermé le souterrain,

L'œil était dans la tombe et regardait Caïn.

Victor Hugo.


jeudi 8 août 2013

Bűnhődés (részlet)


Bűnhődés (részlet)

Hullt a hó. Űzte a hódítót – hódítása.

Fejét a sas íme – először! – megalázta:

zord napok. A császár hátrált. Háta megett

Moszkva füstje-tüze nyaldosta az eget.

Hullt a hó. Dőlt alá lavinaként a bősz ég.

Fehér mező után újabb fehér mezőség.

Zászlók, parancsnokok? Ugyan ki bánta már!

Tegnap még: Nagy Sereg – ma: futó birkanyáj;

egybekavarodott közepe-zöme, szárnya.

Hullt a hó. Bújtak a döglött lovak hasába

a sebesültek. A sír-néma táborok

őrhelyén nyergükben ültek a megfagyott,

fagytukban megmeredt kürtösök, zúz-fehéren

tartva rézkürtjüket kőajkuk szögletében.

A pelyhek közt golyó, kartács, bomba tolult.

Ment – meglepetve, hogy ő is vacog – vonult

a gárda komoran, jégcsap a szürke bajszon.

Hullt a hó, hullt a hó szünetlen. Fújt panaszlón

a szél! S e vad helyen kifogyott télidő

derekán a kenyér, leszakadt a cipő.

Nem eleven szivek, nem fegyvert forgatott had:

a ködben lábra kelt rémálmok imbolyogtak:

a fekete égen hosszú lidércmenet.

S körül a puszta, a látni-is rettenet

kietlenség bosszút jövendölt mindenünnen.

És szőtt és borított a halk ég mind sűrűbben

az óriás hadra óriás szemfedőt.

S ki-ki maga maradt, tudván, végperce jött.

Baljós birodalom! Szabadulást mi hozhat?

Két ellenség! A cár, a tél! A tél a rosszabb.

Ágyú? El a csövét! Tűzre a kerekét!

Meghalt, ki lefeküdt. Sereg?! Vad csőcselék

menekült. S nyelte csak, nyelte be mind a puszta.

Meglátszott, mert a hósíkot ráncosra húzta,

ahol egy-egy ezred szunnyadt. Ó, másnapok,

minőket Hannibál, Attila láthatott!

Hídon: lőszer, szekér, hordágy egymásba dúlva,

sebesült, ép rohant mielőbb odatúlra!

Lefeküdt tízezer, fölébredt némi száz.

Ney, akire nemrég egész hadtest vigyáz:

órájáért csatáz három kozáklegénnyel,

és: – Állj! Ki vagy? Jönnek! Riadó! – minden éjjel

A ködkísértetek elszedték fegyverük.

A sötétből félvad népek (a keselyűk

szörny rikácsaira nyitva iszonyu szájuk)

lovas forgataggal örvénylettek ki rájuk.

Egy egész hadsereg hullt el egy éj alatt.

S a császár állt csak és nézett csak hallgatag.

Olyan volt, mint a fa, melyet ver már a fejsze.

A balsors, a komor favágó törni kezdte

– fölhágva rá – a nagy, hatalmas terebélyt.

És ő, a büszke tölgy, a bosszú rájamért

zuhataga alatt, mely eddig elkerülte,

csak nézte, ágai hogy hullnak el körülte.

Pusztul tiszt, közlegény, ahogy sora kerül.

De rajong mind, mig él; a fősátor körül

lesik, hogy jár le-föl a vásznon az az árnyék,

kinek jó-csillaga, hiszik, magasra száll még.

Felségsértő a sors, szerintük az hibás.

Am a császár szívén most rémület cikáz

s lesujtva – ó, kiben hihessen még ezentúl? –

e látványtól köves szemével égre fordul.

A dicsőség fia remeg! Napóleon

vezeklés idejét érzi; sápatagon

légiói előtt, a hóba szórt vetésen:

„Hadak Istene – szól –, ez hát a büntetésem?"

És akkor valaki nevén nevezi fenn,

és a sötétből azt feleli neki: nem.


Victor Hugo

L'expiation (extrait).







L'expiation (extrait)

Il neigeait. On était vaincu par sa conquête.

Pour la première fois l'aigle baissait la tête.

Sombres jours ! l'empereur revenait lentement,

Laissant derrière lui bruler Moscou fumant.

Il neigeait. L'âpre hiver fondait en avalanche.

Après la plaine blanche une autre plaine blanche.

On ne connaissait plus les chefs ni le drapeau.

Hier la grande armée, et maintenant troupeau.

On ne distinguait plus les ailes ni le centre.

Il neigeait. Les blessés s'abritaient dans le ventre

Des chevaux morts ; au seuil des bivouacs désolés

On voyait des clairons à leur poste gelés,

Restés debout, en selle et muets, blancs de givre,

Collant leur bouche en pierre aux trompettes de cuivre.

Boulets, mitraille, obus, mêlés aux flocons blancs,

Pleuvaient ; les grenadiers, surpris d'être tremblants,

Marchaient pensifs, la glace à leur moustache grise.

Il neigeait, il neigeait toujours ! La froide bise

Sifflait ; sur le verglas, dans des lieux inconnus,

On n'avait pas de pain et l'on allait pieds nus.

Ce n'étaient plus des cœurs vivants, des gens de guerre :

C'était un rêve errant dans la brume, un mystère,

Une procession d'ombres sous le ciel noir.

La solitude vaste, épouvantable à voir,

Partout apparaissait, muette vengeresse.

Le ciel faisait sans bruit avec la neige épaisse

Pour cette immense armée un immense linceul.

Et chacun se sentant mourir, on était seul.

- Sortira-t-on jamais de ce funeste empire ?

Deux ennemis! le czar, le nord. Le nord est pire.

On jetait les canons pour bruler les affuts.

Qui se couchait, mourait. Groupe morne et confus,

Ils fuyaient ; le désert dévorait le cortège.

On pouvait, à des plis qui soulevaient la neige,

Voir que des régiments s'étaient endormis là.

Ô chutes d'Annibal ! lendemains d'Attila !

Fuyards, blessés, mourants, caissons, brancards, civières,

On s'écrasait aux ponts pour passer les rivières,

On s'endormait dix mille, on se réveillait cent.

Ney, que suivait naguère une armée, à présent

S'évadait, disputant sa montre à trois cosaques.

Toutes les nuits, qui vive ! alerte, assauts ! attaques !

Ces fantômes prenaient leur fusil, et sur eux

Ils voyaient se ruer, effrayants, ténébreux,

Avec des cris pareils aux voix des vautours chauves,

D'horribles escadrons, tourbillons d'hommes fauves.

Toute une armée ainsi dans la nuit se perdait.

L'empereur était là, debout, qui regardait.

Il était comme un arbre en proie à la cognée.

Sur ce géant, grandeur jusqu'alors épargnée,

Le malheur, bucheron sinistre, était monté ;

Et lui, chêne vivant, par la hache insulté,

Tressaillant sous le spectre aux lugubres revanches,

Il regardait tomber autour de lui ses branches.

Chefs, soldats, tous mouraient. Chacun avait son tour.

Tandis qu'environnant sa tente avec amour,

Voyant son ombre aller et venir sur la toile,

Ceux qui restaient, croyant toujours à son étoile,

Accusaient le destin de lèse-majesté,

Lui se sentit soudain dans l'âme épouvanté.

Stupéfait du désastre et ne sachant que croire,

L'empereur se tourna vers Dieu ; l'homme de gloire

Trembla ; Napoléon comprit qu'il expiait

Quelque chose peut-être, et, livide, inquiet,

Devant ses légions sur la neige semées :

« Est-ce le châtiment, dit-il. Dieu des armées ? »

Alors il s'entendit appeler par son nom

Et quelqu'un qui parlait dans l'ombre lui dit : Non.

Victor Hugo.

lundi 5 août 2013

Ünnepnap Párizs környékén.



Ünnepnap Párizs környékén.


Forró déltől hevül az ünnep,

a réten körben dob pereg;

csillámló fényben fel-le tűnnek

vidám, kószáló seregek.



A láthatáron porladozgat

Szent Lajos ódon várroma;

a sűrű naptól szinte roskad

a káprázó mezők sora.



A tikkadt szél a messzeségen

nesztelenül villantja át

a táj kemence-melegében

a pipacsok friss parazsát.



A juhnyáj szanaszét legelget,

fényes a nappal, álmatag,

kék lángolásban énekelnek

tücskök, árnytalan ég alatt.



A zab behordva már. Nyugodhat

a munka. Bort, fiúk, nosza!

Isteni kacagást bugyogtat

a lékelt hordók potroha.



Asztalnál imbolyog a részeg

– az is barátilag biceg

s ő már mindent igaznak érez,

s ó, égbolt! mindent elfeled,



az egyenes utat, a gondot,

a törvényt, zsandárt, a maró

kínt; s csúfolja a vámsorompót

a suréne-i szőlőkaró.



A füvet bölcs szamár harapja,

füle hosszú; mit bánja ő?

Az anyagbőség nem zavarja,

örvend, ha virít a mező.



Ott fut egy fészekalja gyermek.

Clichy – ó régi, hős csaták!

Mutatja csillagként repesztett,

porosz kartács járta falát.



Zötyög, fut a szekérke; messze

Párizs hangja már felszökik:

rongyszedő, ki puttonyba szedte

királyok ócska halmait.



Látni, a távol ég azúrja

kéményt, kupolákat füröszt;

kedvvel, virággal koszorúzva

lányok járnak a búza közt.


Victor Hugo

Jour de fête aux environs de Paris.



Jour de fête aux environs de Paris.


Midi chauffe et sème la mousse ;

Les champs sont pleins de tambourins ;

On voit dans une lueur douce

Des groupes vagues et sereins.


Là-bas, à l'horizon, poudroie

Le vieux donjon de saint Louis ;

Le soleil dans toute sa joie

Accable les champs éblouis.


L'air brulant fait, sous ses haleines

Sans murmures et sans échos,

Luire en la fournaise des plaines

La braise des coquelicots.


Les brebis paissent inégales ;

Le jour est splendide et dorman ;

Presque pas d'ombre ; les cigales

Chantent sous le bleu flamboiement.


Voilà les avoines rentrées.

Trêve au travail. Amis, du vin !

Des larges tonnes éventrées

Sort l'éclat de rire divin.


Le buveur chancelle à la table

Qui boite fraternellement.

L'ivrogne se sent véritable ;

Il oublie, ô clair firmament,


Tout, la ligne droite, la gêne,

La loi, le gendarme, l'effroi,

L'ordre ; et l'échalas de Surène

Raille le poteau de l'octroi.


L'âne broute, vieux philosophe ;

L'oreille est longue, l'âne en rit,

Peu troublé d'un excès d'étoffe,

Et content si le pré fleurit.


Les enfants courent par volée.

Clichy montre, honneur aux anciens !

Sa grande muraille étoilée

Par la mitraille des Prussiens.


La charrette roule et cahote ;

Paris élève au loin sa voix,

Noir chiffonnier qui dans sa hotte

Porte le sombre tas des rois.


On voit au loin les cheminées

Et les dômes d'azur voilés ;

Des filles passent, couronnées

De joie et de fleurs, dans les blés.

Victor Hugo.

vendredi 2 août 2013

Árnyból s márványból


Árnyból s márványból

Árnyból s márványból róttak össze.

Akár a fák fekete tönkje,

az éjszakába olvadok.

Figyelek, földdel eltakarva,

és lentről szólok a viharra:

Várj még! Ne üss zajt, légy nyugodt.



Én, akit költőnek neveznek,

vagyok az éji rejtelemnek

csavarmenetű lépcseje;

csigalépcső vagyok, homályban,

kanyaraimban haloványan

néz-néz az árnyék nagy szeme.



Fáklyák gyertyává szelídülnek.

Szűz fokaim kerüld, s becsüld meg,

ki nappal élsz, napfényesen!

Az én lépcsőimet ne járja

az ünnep szárnyas-sarku lába,

s meztelen-talpú szerelem.



Sápadt mélységemtől remegnek

a földiek, s kísérteteknek

verejték lepi homlokát.

A sírból jövök, ahol árny vár,

s fent végződöm a kapuszárnynál,

hol egy fénycsík kivág.



Világol és nevet az ünnep.

Hatalmasok vidáman ülnek,

a véres trón jókedvet ad;

a tömjén száll, mindenki szolga;

őket lesik a nők, latolva

ruhátlanságukat.



Ne nézd a kulcsot és a zárat.

Lépcső vagyok; töpreng a bánat;

az óra eljön, itt-talál;

valaki majd, ki árnyba tévedt,

fokaimon magasra lépked,

s valaki majd rajtuk leszáll.

Victor Hugo

Je suis fait d'ombre et de marbre.



Je suis fait d'ombre et de marbre.

Comme les pieds noirs de l'arbre,

Je m'enfonce dans la nuit.

J'écoute ; je suis sous terre ;

D'en bas je dis au tonnerre :

Attends ! ne fais pas de bruit.



Moi qu'on nomme le poëte,

Je suis dans la nuit muette

L'escalier mystérieux ;

Je suis l'escalier Ténèbres ;

Dans mes spirales funèbres

L'ombre ouvre ses vagues yeux.



Les flambeaux deviendront cierges.

Respectez mes degrés vierges,

Passez, les joyeux du jour !

Mes marches ne sont pas faites

Pour les pieds ailés des fêtes,

Pour les pieds nus de l'amour.



Devant ma profondeur blême

Tout tremble, les spectres même

Ont des gouttes de sueur.

Je viens de la tombe morte ;

J'aboutis à cette porte

Par où passe une lueur.



Le banquet rit et flamboie.

Les maîtres sont dans la joie

Sur leur trône ensanglanté ;

Tout les sert, tout les encense ;

Et la femme à leur puissance

Mesure sa nudité.



Laissez la clef et le pène.

Je suis l'escalier ; la peine

Médite ; l'heure viendra ;

Quelqu'un qu'entourent les ombres

Montera mes marches sombres,

Et quelqu'un les descendra.

Victor Hugo