Árnyból s márványból
Árnyból s márványból róttak össze.
Akár a fák fekete tönkje,
az éjszakába olvadok.
Figyelek, földdel eltakarva,
és lentről szólok a viharra:
Várj még! Ne üss zajt, légy nyugodt.
Én, akit költőnek neveznek,
vagyok az éji rejtelemnek
csavarmenetű lépcseje;
csigalépcső vagyok, homályban,
kanyaraimban haloványan
néz-néz az árnyék nagy szeme.
Fáklyák gyertyává szelídülnek.
Szűz fokaim kerüld, s becsüld meg,
ki nappal élsz, napfényesen!
Az én lépcsőimet ne járja
az ünnep szárnyas-sarku lába,
s meztelen-talpú szerelem.
Sápadt mélységemtől remegnek
a földiek, s kísérteteknek
verejték lepi homlokát.
A sírból jövök, ahol árny vár,
s fent végződöm a kapuszárnynál,
hol egy fénycsík kivág.
Világol és nevet az ünnep.
Hatalmasok vidáman ülnek,
a véres trón jókedvet ad;
a tömjén száll, mindenki szolga;
őket lesik a nők, latolva
ruhátlanságukat.
Ne nézd a kulcsot és a zárat.
Lépcső vagyok; töpreng a bánat;
az óra eljön, itt-talál;
valaki majd, ki árnyba tévedt,
fokaimon magasra lépked,
s valaki majd rajtuk leszáll.
Victor Hugo
Aucun commentaire:
Enregistrer un commentaire