Bűnhődés (részlet)
Hullt a hó. Űzte a hódítót – hódítása.
Fejét a sas íme – először! – megalázta:
zord napok. A császár hátrált. Háta megett
Moszkva füstje-tüze nyaldosta az eget.
Hullt a hó. Dőlt alá lavinaként a bősz ég.
Fehér mező után újabb fehér mezőség.
Zászlók, parancsnokok? Ugyan ki bánta már!
Tegnap még: Nagy Sereg – ma: futó birkanyáj;
egybekavarodott közepe-zöme, szárnya.
Hullt a hó. Bújtak a döglött lovak hasába
a sebesültek. A sír-néma táborok
őrhelyén nyergükben ültek a megfagyott,
fagytukban megmeredt kürtösök, zúz-fehéren
tartva rézkürtjüket kőajkuk szögletében.
A pelyhek közt golyó, kartács, bomba tolult.
Ment – meglepetve, hogy ő is vacog – vonult
a gárda komoran, jégcsap a szürke bajszon.
Hullt a hó, hullt a hó szünetlen. Fújt panaszlón
a szél! S e vad helyen kifogyott télidő
derekán a kenyér, leszakadt a cipő.
Nem eleven szivek, nem fegyvert forgatott had:
a ködben lábra kelt rémálmok imbolyogtak:
a fekete égen hosszú lidércmenet.
S körül a puszta, a látni-is rettenet
kietlenség bosszút jövendölt mindenünnen.
És szőtt és borított a halk ég mind sűrűbben
az óriás hadra óriás szemfedőt.
S ki-ki maga maradt, tudván, végperce jött.
Baljós birodalom! Szabadulást mi hozhat?
Két ellenség! A cár, a tél! A tél a rosszabb.
Ágyú? El a csövét! Tűzre a kerekét!
Meghalt, ki lefeküdt. Sereg?! Vad csőcselék
menekült. S nyelte csak, nyelte be mind a puszta.
Meglátszott, mert a hósíkot ráncosra húzta,
ahol egy-egy ezred szunnyadt. Ó, másnapok,
minőket Hannibál, Attila láthatott!
Hídon: lőszer, szekér, hordágy egymásba dúlva,
sebesült, ép rohant mielőbb odatúlra!
Lefeküdt tízezer, fölébredt némi száz.
Ney, akire nemrég egész hadtest vigyáz:
órájáért csatáz három kozáklegénnyel,
és: – Állj! Ki vagy? Jönnek! Riadó! – minden éjjel
A ködkísértetek elszedték fegyverük.
A sötétből félvad népek (a keselyűk
szörny rikácsaira nyitva iszonyu szájuk)
lovas forgataggal örvénylettek ki rájuk.
Egy egész hadsereg hullt el egy éj alatt.
S a császár állt csak és nézett csak hallgatag.
Olyan volt, mint a fa, melyet ver már a fejsze.
A balsors, a komor favágó törni kezdte
– fölhágva rá – a nagy, hatalmas terebélyt.
És ő, a büszke tölgy, a bosszú rájamért
zuhataga alatt, mely eddig elkerülte,
csak nézte, ágai hogy hullnak el körülte.
Pusztul tiszt, közlegény, ahogy sora kerül.
De rajong mind, mig él; a fősátor körül
lesik, hogy jár le-föl a vásznon az az árnyék,
kinek jó-csillaga, hiszik, magasra száll még.
Felségsértő a sors, szerintük az hibás.
Am a császár szívén most rémület cikáz
s lesujtva – ó, kiben hihessen még ezentúl? –
e látványtól köves szemével égre fordul.
A dicsőség fia remeg! Napóleon
vezeklés idejét érzi; sápatagon
légiói előtt, a hóba szórt vetésen:
„Hadak Istene – szól –, ez hát a büntetésem?"
És akkor valaki nevén nevezi fenn,
és a sötétből azt feleli neki: nem.
Victor Hugo
Hullt a hó. Űzte a hódítót – hódítása.
Fejét a sas íme – először! – megalázta:
zord napok. A császár hátrált. Háta megett
Moszkva füstje-tüze nyaldosta az eget.
Hullt a hó. Dőlt alá lavinaként a bősz ég.
Fehér mező után újabb fehér mezőség.
Zászlók, parancsnokok? Ugyan ki bánta már!
Tegnap még: Nagy Sereg – ma: futó birkanyáj;
egybekavarodott közepe-zöme, szárnya.
Hullt a hó. Bújtak a döglött lovak hasába
a sebesültek. A sír-néma táborok
őrhelyén nyergükben ültek a megfagyott,
fagytukban megmeredt kürtösök, zúz-fehéren
tartva rézkürtjüket kőajkuk szögletében.
A pelyhek közt golyó, kartács, bomba tolult.
Ment – meglepetve, hogy ő is vacog – vonult
a gárda komoran, jégcsap a szürke bajszon.
Hullt a hó, hullt a hó szünetlen. Fújt panaszlón
a szél! S e vad helyen kifogyott télidő
derekán a kenyér, leszakadt a cipő.
Nem eleven szivek, nem fegyvert forgatott had:
a ködben lábra kelt rémálmok imbolyogtak:
a fekete égen hosszú lidércmenet.
S körül a puszta, a látni-is rettenet
kietlenség bosszút jövendölt mindenünnen.
És szőtt és borított a halk ég mind sűrűbben
az óriás hadra óriás szemfedőt.
S ki-ki maga maradt, tudván, végperce jött.
Baljós birodalom! Szabadulást mi hozhat?
Két ellenség! A cár, a tél! A tél a rosszabb.
Ágyú? El a csövét! Tűzre a kerekét!
Meghalt, ki lefeküdt. Sereg?! Vad csőcselék
menekült. S nyelte csak, nyelte be mind a puszta.
Meglátszott, mert a hósíkot ráncosra húzta,
ahol egy-egy ezred szunnyadt. Ó, másnapok,
minőket Hannibál, Attila láthatott!
Hídon: lőszer, szekér, hordágy egymásba dúlva,
sebesült, ép rohant mielőbb odatúlra!
Lefeküdt tízezer, fölébredt némi száz.
Ney, akire nemrég egész hadtest vigyáz:
órájáért csatáz három kozáklegénnyel,
és: – Állj! Ki vagy? Jönnek! Riadó! – minden éjjel
A ködkísértetek elszedték fegyverük.
A sötétből félvad népek (a keselyűk
szörny rikácsaira nyitva iszonyu szájuk)
lovas forgataggal örvénylettek ki rájuk.
Egy egész hadsereg hullt el egy éj alatt.
S a császár állt csak és nézett csak hallgatag.
Olyan volt, mint a fa, melyet ver már a fejsze.
A balsors, a komor favágó törni kezdte
– fölhágva rá – a nagy, hatalmas terebélyt.
És ő, a büszke tölgy, a bosszú rájamért
zuhataga alatt, mely eddig elkerülte,
csak nézte, ágai hogy hullnak el körülte.
Pusztul tiszt, közlegény, ahogy sora kerül.
De rajong mind, mig él; a fősátor körül
lesik, hogy jár le-föl a vásznon az az árnyék,
kinek jó-csillaga, hiszik, magasra száll még.
Felségsértő a sors, szerintük az hibás.
Am a császár szívén most rémület cikáz
s lesujtva – ó, kiben hihessen még ezentúl? –
e látványtól köves szemével égre fordul.
A dicsőség fia remeg! Napóleon
vezeklés idejét érzi; sápatagon
légiói előtt, a hóba szórt vetésen:
„Hadak Istene – szól –, ez hát a büntetésem?"
És akkor valaki nevén nevezi fenn,
és a sötétből azt feleli neki: nem.
Victor Hugo
Aucun commentaire:
Enregistrer un commentaire