Stella.

Stella.

Homokos partszegély mellett aludtam éjjel.

Fölpattant a szemem, álmom szél fújta széjjel,

s megláttam hirtelen a hajnalcsillagot.

A messzi boltozat legmélyén csillogott,

kimondhatatlanul lágyan és hófehéren.

Északi szél elől vihar futott az égen;

a fényben már pihés bolyhok a fellegek.

S a csillag szinte élt, érzett, elmélkedett,

csitította a szirt dühét, hol küzd az árral,

mintha gyöngy harmaton egy lélek sütne által.

Éj volt még, de az árny uralma haldokolt,

világolt isteni mosollyal fenn a bolt.

Ezüsten reszketett a hajlós árboc orma;

sötét volt a hajó, de fehér a vitorla;

meredek hegyfokon leste egy nagy csapat

sirály a csillagot, komolyan, hallgatag,

mint szikrából szakadt tűzmadarát a mennynek;

a néppel oly rokon tenger felé-kerengett,

zúgása csillapult, látván őt fényleni,

s úgy tetszett, szinte fél, hogy elhessentheti.

A térben végtelen szerelem árja áradt.

Lábamnál boldogan borzongtak a füszálak,

felbúgott két madár, és egy fölserkenő

virág hozzámhajolt: csillagnővérem ő.

S míg bontotta az árny fátyla öblös redőit,

egy hang hatolt felém, mely az égből szürődik,

és szólt: – Csillag vagyok és az első vagyok,

én, kiről azt hiszik, meghalt – s feltámadott.

Én, tűz-arany kavics, mit isteni parittya

dobott ki, hogy az éj homlokába hajítsa.

Égtem a Sinai, a Tajgetosz hegyén;

széthullhat egy világ: újjászületek én.

Ó, népek! én vagyok a költészet parázsa,

Mózesre szállt tüzem és Dante homlokára.

Szeret az óceán-oroszlán engemet.

Jövök már. Vakmerés, hit, erkölcs, keljetek!

Elmék, gondolkodók, a csúcsra, őrszemek, ti!

Szemhéjak, nyíljatok, pupillák, gyúljatok ki,

mozdulj, barázda, zengj, zsibongj fel újra, lét,

talpra, álmodozók! – mert ki nyomomba lép,

mert ki előreküld tündöklő híradásnak,

Szabadság-angyal az, a Fény, az óriás Nap!


Victor Hugo verse.


fordította: Nemes Nagy Ágnes