A kertész meg a várura.
Egy fél-parasztnak, aki Kertész
s félig polgár, a faluja
szélén volt egy bekerített és
elég szép kertje, jól megművelt birtoka.
A telket mindenütt élősövény övezte,
s nőtt a sok vetemény, sóska, saláta benne,
s névnapi csokrai Mancinak, Bözsinek;
s némi spanyol jázmin; s kakukkfű, rengeteg.
Érthető, hogy gazdánk a Várurát kereste,
mikor dús édenét földúlta egy Nyuszi,
„Az az ebadta dög – háborgott – reggel-este
ott tömi bendőjét s hurkomat neveti;
kő és bot nem segít, mindet megbűvöli:
varázsló az, Uram!" „Varázsló? – kétli kissé
s mosolyog a Nagyúr. – Noha pokol fia
s akárhogy cikázik, elkapja Miria!
Légy nyugodt, öregem, fülön csípjük az ipsét."
„De mikor?" „Hát holnap: pusztuljon a koma!"
Az alku áll; s másnap jön az Úr és hada.
„Nos – szól –, reggelizzünk! Vannak-e jó csibéid?
A ház lánya? Lássuk! Gyere csak, szivike!
Kérik már a kezét? Van vőnk? És kielégít?
Ám ilyenkor, öreg, ki illik – hallod-e?
ki kell rukkolnia gubával!"
Efféléket darál, s már enyeleg a lánnyal,
és maga mellé ülteti,
kézen fogja, karon, kendőjét fölveti –
s tisztelettel, mit méreg árnyal,
tiltakozik a kicsike,
úgyhogy az apa is gyanút fog végtére.
Döng a nagy vigalom, a konyhát megrohanják,
„Pompás az illatuk: mikoriak e sonkák?"
„Az önéi, Uram." S ő felel: „Ez igen,
elfogadom készségesen."
Remekül belakik. A bandája se nézi:
ló, kutya, inasok: mind, mind versenyt zabál;
rángatja a Gazdát, minden lében kanál,
borát issza, lányát becézi...
A lakoma után végre nyeregbe szállnak,
tolong mind s kurjongat vígan,
a sok kürt s trombita oly bősz zenebonát csap,
hogy jó Kertészünk oda van.
S most jön még a java: a kertet összetörték;
palánkot dönt a had, üvegházat tipor.
Agyő, friss hagyma és kapor,
agyő, levesek lelke, zöldség!
A Nyúl egy kel alatt szendergett. Keresik,
hajszolják — végre egy lyukon át megszökik.
Lyukon? Dőlt kerítés, nagy seb az, iszonyú, tág:
a Várúr parancsára útját
ott vágta a sereg, mert mi lett volna, ha
nem lovon távozik a kert lovashada?!
„Úri muri!" — jajdul kertészünk. De beszélhet:
legyintenek reá, s óra múltán marad
kár annyi vissza — hogy elvonult a csapat —
mint amennyit száz év alatt
nem tesz nyúl-népe a megyének.
Rendezd, Herceg, ha van, társaddal a vitád:
rendet teremteni csak bolond hív királyt.
Ne vonjátok bele kis háborúitokba,
s földeteket sosem tapodja.
Jean de La Fontaine.
Fordította: Szabó Lőrinc
