A kertész meg a várura.

 A kertész meg a várura.


Egy fél-parasztnak, aki Kertész

s félig polgár, a faluja

szélén volt egy bekerített és

elég szép kertje, jól megművelt birtoka.

A telket mindenütt élősövény övezte,

s nőtt a sok vetemény, sóska, saláta benne,

s névnapi csokrai Mancinak, Bözsinek;

s némi spanyol jázmin; s kakukkfű, rengeteg.

Érthető, hogy gazdánk a Várurát kereste,

mikor dús édenét földúlta egy Nyuszi,

„Az az ebadta dög – háborgott – reggel-este

ott tömi bendőjét s hurkomat neveti;

kő és bot nem segít, mindet megbűvöli:

varázsló az, Uram!" „Varázsló? – kétli kissé

s mosolyog a Nagyúr. – Noha pokol fia

s akárhogy cikázik, elkapja Miria!

Légy nyugodt, öregem, fülön csípjük az ipsét."

„De mikor?" „Hát holnap: pusztuljon a koma!"

Az alku áll; s másnap jön az Úr és hada.

„Nos – szól –, reggelizzünk! Vannak-e jó csibéid?

A ház lánya? Lássuk! Gyere csak, szivike!

Kérik már a kezét? Van vőnk? És kielégít?

Ám ilyenkor, öreg, ki illik – hallod-e?

ki kell rukkolnia gubával!"

Efféléket darál, s már enyeleg a lánnyal,

és maga mellé ülteti,

kézen fogja, karon, kendőjét fölveti –

s tisztelettel, mit méreg árnyal,

tiltakozik a kicsike,

úgyhogy az apa is gyanút fog végtére.

Döng a nagy vigalom, a konyhát megrohanják,

„Pompás az illatuk: mikoriak e sonkák?"

„Az önéi, Uram." S ő felel: „Ez igen,

elfogadom készségesen."

Remekül belakik. A bandája se nézi:

ló, kutya, inasok: mind, mind versenyt zabál;

rángatja a Gazdát, minden lében kanál,

borát issza, lányát becézi...

A lakoma után végre nyeregbe szállnak,

tolong mind s kurjongat vígan,

a sok kürt s trombita oly bősz zenebonát csap,

hogy jó Kertészünk oda van.

S most jön még a java: a kertet összetörték;

palánkot dönt a had, üvegházat tipor.

Agyő, friss hagyma és kapor,

agyő, levesek lelke, zöldség!

A Nyúl egy kel alatt szendergett. Keresik,

hajszolják — végre egy lyukon át megszökik.

Lyukon? Dőlt kerítés, nagy seb az, iszonyú, tág:

a Várúr parancsára útját

ott vágta a sereg, mert mi lett volna, ha

nem lovon távozik a kert lovashada?!

„Úri muri!" — jajdul kertészünk. De beszélhet:

legyintenek reá, s óra múltán marad

kár annyi vissza — hogy elvonult a csapat —

mint amennyit száz év alatt

nem tesz nyúl-népe a megyének.



Rendezd, Herceg, ha van, társaddal a vitád:

rendet teremteni csak bolond hív királyt.

Ne vonjátok bele kis háborúitokba,

s földeteket sosem tapodja.


 Jean de La Fontaine.


Fordította: Szabó Lőrinc