J'aime le verd laurier, dont l'hyver ny la glace.

J'aime le verd laurier, dont l'hyver ny la glace

N'effacent la verdeur en tout victorieuse,

Monstrant l'eternité à jamais bien heureuse

Que le temps, ny la mort ne change ny efface.


J'aime du hous aussi la toujours verte face,

Les poignans eguillons de sa fueille espineuse :

J'aime la lierre aussi, et sa branche amoureuse

Qui le chesne ou le mur estroitement embrasse.


J'aime bien tous ces trois, qui toujours verds ressemblent

Aux pensers immorteles, qui dedans moy s'assemblent,

De toy que nuict et jour idolatre, j'adore :


Mais ma playe, et poincture, et le Noeu qui me serre,

Est plus verte, et poignante, et plus estroit encore

Que n'est le verd laurier, ny le hous, ny le lierre.


Étienne Jodelle.

Szeretem a babért...

 

Szeretem a babért...


Szeretem a babért, melynek a tél se, jég se

őlheti ki soha győztes hatalmú zöldjét,

hisz a te képed ő, mindig-boldog öröklét,

kit idő, se halál nem merít feledésbe.



Szeretem a magyal sok szúrós tüske védte

lombjainak húsát, melynek zöldje örök-szép;

s a repkényt is, ahogy falat, tölgy barna törzsét

indázza szorosan szerelmes ölelésbe.



Mind hármát szeretem, hisz zöldjükhöz hasonlók

az örök képzetek, mik lelkemben kibomlók,

rólad, kit éj s napon bálványomként imádok:



de seb, tövis, hurok, mely rám tör fenyegetvén,

oly zöld és oly szúrós és oly szoros, ha átfog,

hogy nincs oly zöld babér, se oly magyal, se repkény.


Étienne Jodelle verse.


Fordította:Somlyó György

Mint aki elveszett...

 

Mint aki elveszett...



Mint aki elveszett egy erdő sűrűjében,

s utat, tisztást, irányt, élőlényt nem talál:

mint akit tengeren dühöngő ár dobál

s már-már elnyelnek a vad hullámok sötéten:



mint aki nagy mezőn bolyong, midőn vak éjben

merül el a világ: nincs ösvény, út, sugár

számomra, s eszemet vesztettem szinte már,

elvesztve, kitől üdvösségemet reméltem.



Ám aki végre lát,(ha múlnak a bajok),

erdőn, vízen, mezőn tisztást, révet, napot,

felejti kínjait s úgy örül új javának.



Magam is, aki így gyötrődtem nélküled,

mindent felejtek én, meglátva fényedet:

vak erdőt, vad vihart, fekete éjszakákat.


Étienne Jodelle verse.
   

Fordította: Rónay György

Comme un qui s'est perdu dans la forest profonde.

 


Comme un qui s'est perdu dans la forest profonde.


Comme un qui s'est perdu dans la forest profonde

Loing de chemin, d'orée et d'adresse, et de gens :

Comme un qui en la mer grosse d'horribles vens,

Se voit presque engloutir des grans vagues de l'onde :



Comme un qui erre aux champs, lors que la nuict au monde

Ravit toute clarté, j'avois perdu long temps

Voye, route, et lumiere, et presque avec le sens,

Perdu long temps l'object, où plus mon heur se fonde.



Mais quand on voit, ayans ces maux fini leur tour,

Aux bois, en mer, aux champs, le bout, le port, le jour,

Ce bien present plus grand que son mal on vient croire.



Moy donc qui ay tout tel en vostre absence esté,

J'oublie, en revoyant vostre heureuse clarté,

Forest, tourmente, et nuict, longue, orageuse, et noire.


Étienne Jodelle.