Régi dal az ifjúságról.

 

Régi dal az ifjúságról.


Rózsáról én nem álmodoztam.

Mentünk az erdei úton

Rózsa meg én, fecsegve hosszan,

de hogy miről, már nem tudom.



Én hűvös voltam, mint a márvány,

szórakozott és ildomos;

ballagtam, fűt-fát magyarázván,

míg szeme azt kérdezte: Nos?



Friss gyöngyharmat szitálta berken,

napernyőt tárt a sarjuág;

én a rigó füttyét füleltem,

Rózsa a csalogány szavát.



Tizenhat voltam és mogorva,

ő húsz, a szeme csillogó;

fülemüle trillázta: Rózsa,

s engem kifütyült a rigó.



Aztán a lány feszes derékkal

nyújtózott, s míg gyümölcsöt ér,

a lomb közt reszketett a szép kar;

s én nem láttam, hogy hófehér.



Hűs csermely csobbant mély mederben,

dajkálta bársony mohaágy;

s aludt a néma rengetegben

a természet, mely csupa vágy.



Rózsa, a cipőjét lerúgva

ártatlan arccal, hirtelen,

pici lábát a vízbe dugta;

s én nem láttam, hogy meztelen.



Nem is tudtam, mit mondjak aztán;

mentem vele a sűrűn át,

olykor mosoly rezgett az arcán,

s hallottam egy-egy sóhaját.



Nem láttam, mily gyönyörű Rózsa,

csak kijövet. – Buta dolog!

Ne gondoljunk rá! – szólt. S azóta

örökké erre gondolok.



Victor Hugo verse.


Fordította : Nemes Nagy Ágnes

Vieille chanson du jeune temps.

Vieille chanson du jeune temps.


Je ne songeais pas à Rose ;

Rose au bois vint avec moi ;

Nous parlions de quelque chose,

Mais je ne sais plus de quoi.


J'étais froid comme les marbres ;

Je marchais à pas distraits ;

Je parlais des fleurs, des arbres

Son œil semblait dire: " Après ? "


La rosée offrait ses perles,

Le taillis ses parasols ;

J'allais ; j'écoutais les merles,

Et Rose les rossignols.


Moi, seize ans, et l'air morose ;

Elle, vingt ; ses yeux brillaient.

Les rossignols chantaient Rose

Et les merles me sifflaient.


Rose, droite sur ses hanches,

Leva son beau bras tremblant

Pour prendre une mûre aux branches

Je ne vis pas son bras blanc.


Une eau courait, fraîche et creuse,

Sur les mousses de velours ;

Et la nature amoureuse

Dormait dans les grands bois sourds.


Rose défit sa chaussure,

Et mit, d'un air ingénu,

Son petit pied dans l'eau pure

Je ne vis pas son pied nu.


Je ne savais que lui dire ;

Je la suivais dans le bois,

 
La voyant parfois sourire

Et soupirer quelquefois.


Je ne vis qu'elle était belle

Qu'en sortant des grands bois sourds.

" Soit ; n'y pensons plus ! " dit-elle.

Depuis, j'y pense toujours.

Victor Hugo.

Vere Novo.

 

Vere Novo.

A reggel hogy nevet síró rózsák felett!

S a virágok körül apró szerelmesek!

Nézz csak a loncra és nézz csak a jázminágra,

nincs más, csak szédülő szárnyak hószínű tánca,

mely jön, megy, visszacsap, kinyílik s elpihen,

édes és nem szűnő rezgésben végtelen.

Ó, tavasz! ha netán olykor eszedbe járnak

a levelek, miket fiú küld a leánynak,

borítékolt szívek, a nagy halom papír,

mint a férfiszövet a lágy selyemnek ír,

a forró üzenet, a vágy, alélva félig,

mit elküld április, s májusban összetépik,

akkor azt hiheted, hogy ami ott röpül

az ég s a víz között, a rét s a fák körül,

vizslatva szerteszét, értő lélekre vágyva,

szelekben szállva át a nőtől a virágra:

nem más ez a fehér, szélfújta fergeteg,

mint szerelmeslevél, amelyből lepke lett.


Victor Hugo verse.

Fordította: Nemes Nagy Ágnes

Vere Novo.

Vere Novo.


Comme le matin rit sur les roses en pleurs !

Oh ! les charmants petits amoureux qu'ont les fleurs !

Ce n'est dans les jasmins, ce n'est dans les pervenches

Qu'un éblouissement de folles ailes blanches

Qui vont, viennent, s'en vont, reviennent, se fermant,

Se rouvrant, dans un vaste et doux frémissement.

O printemps! quand on songe à toutes les missives

Qui des amants rêveurs vont aux belles pensives,

A ces cœurs confiés au papier, à ce tas

De lettres que le feutre écrit au taffetas,

Au message d'amour, d'ivresse et de délire

Qu'on reçoit en avril et qu'en met l'on déchire,

On croit voir s'envoler, au gré du vent joyeux,

Dans les prés, dans les bois, sur les eaux, dans les cieux,

Et rôder en tous lieux, cherchant partout une âme,

Et courir à la fleur en sortant de la femme,

Les petits morceaux blancs, chassés en tourbillons

De tous les billets doux, devenus papillons.

Victor Hugo.

Egység.

 

Egység.

A barna dombsorú látóhatárra szállva

A nap, a végtelen fénynek ez a virága

A föld fölé hajolt alkonyat idején,

egy margaréta meg, szürke fal tetején,

mely a vadzab között romladozik a réten,

kinyílt, kitárva szűz fényudvarát fehéren;

és az apró virág a málló fal felett

elnézte hosszasan a végtelen eget

s a napot, mely tüzét szétontja a világon.

Büszkén mondta neki: Íme, én is sugárzom.


Victor Hugo verse.


Fordította: Rónay György

Unité.


Par-dessus l'horizon aux collines brunies,

Le soleil, cette fleur des splendeurs infinies,

Se penchait sur la terre à l'heure du couchant ;

Une humble marguerite, éclose au bord d'un champ,

Sur un mur gris, croulant parmi l'avoine folle,

Blanche épanouissait sa candide auréole ;

Et la petite fleur, par-dessus le vieux mur,

Regardait fixement, dans l'éternel azur,

Le grand astre épanchant sa lumière immortelle.

«Et, moi, j'ai des rayons aussi !» lui disait-elle.


Victor Hugo.