Szavak a dünén.

Szavak a dünén.

Most, mikor életem mint gyertya csonkig ég,

és immár próbáim beteltek,

most, mikor annyi gyász engem és annyi év

a sírgödör felé terelget,


s fönn azon az egen, ahová fiatal

álmom hajtott, röpül a múltnak

forgataga — lejárt szép óráim hamar,

látom, már árnyékba borulnak;


most mondogatom én: „Eljön az én napom!

Holnap az egész múlt elévül"

A mélységes vizek partját búsan rovom,

és görnyedten, álomba révült


szemmel nézem, ahogy hegyen és völgyön át

sascsőrével tovaragadja

az északi vihar gyapjas felhők hadát

a szüntelen mozgó habokra.


A szélvészt hallom, a szirtet a tengeren

s embert, ki ért kévét köt által.

Tűnődve hallgatom, ahogy összevetem

a szavakat a mormolással.


És moccanatlanul heverek néhanap

a ritkás növényű dünéra,

míg csak föl nem tűnik a holdnak álmatag,

baljóslatú szemvillanása.


Fölkél, bő fénysugár árasztja réveteg

a rejtélyes örvényt s a tért el,

így nézünk mereven ketten farkasszemet:

a ragyogás a szenvedéssel.


De régvolt napjaim hová is tűntek el?

Ki ismer engem a világon?

Káprázó szememen egyszer még tündököl

vajon elillant ifjuságom?


Minden elszállt? Magam vagyok, s fáradt vagyok.

Válasz kiáltásomra nincsen.

Én is csak fuvalom volnék? Oh, szél, habok,

oh, csak hullám volnék a vízben?


Bennem már alkonyul. Amit szerettem, az

már vissza többé sohse térhet?

Oh, föld, ki hegyeket homállyal borítasz,

a sír vagy, és én a kísértet?


Élet, öröm, remény, kéj, mind kiittalak?

Várok, kérdezek és könyörgök,

és fel-felfordítom egy-egy poharamat:

csurran-e még egy csepp belőlük?


Emlékezéssel a megbánás beh rokon!

Már folyton csak könnyek buzognak!

S beh hideg is, halál, téged tapintanom,

te sötét retesze kapunknak!


Töprengve hallgatom, szél zúg keservesen

s a győzhetetlen ráncu tajték -

nevet a nyár, s ime a parti fövenyen

a kékszirmú bogáncs kihajt még.


Victor Hugo.