Szavak a dünén.
Most, mikor életem mint gyertya csonkig ég,
és immár próbáim beteltek,
most, mikor annyi gyász engem és annyi év
a sírgödör felé terelget,
s fönn azon az egen, ahová fiatal
álmom hajtott, röpül a múltnak
forgataga — lejárt szép óráim hamar,
látom, már árnyékba borulnak;
most mondogatom én: „Eljön az én napom!
Holnap az egész múlt elévül"
A mélységes vizek partját búsan rovom,
és görnyedten, álomba révült
szemmel nézem, ahogy hegyen és völgyön át
sascsőrével tovaragadja
az északi vihar gyapjas felhők hadát
a szüntelen mozgó habokra.
A szélvészt hallom, a szirtet a tengeren
s embert, ki ért kévét köt által.
Tűnődve hallgatom, ahogy összevetem
a szavakat a mormolással.
És moccanatlanul heverek néhanap
a ritkás növényű dünéra,
míg csak föl nem tűnik a holdnak álmatag,
baljóslatú szemvillanása.
Fölkél, bő fénysugár árasztja réveteg
a rejtélyes örvényt s a tért el,
így nézünk mereven ketten farkasszemet:
a ragyogás a szenvedéssel.
De régvolt napjaim hová is tűntek el?
Ki ismer engem a világon?
Káprázó szememen egyszer még tündököl
vajon elillant ifjuságom?
Minden elszállt? Magam vagyok, s fáradt vagyok.
Válasz kiáltásomra nincsen.
Én is csak fuvalom volnék? Oh, szél, habok,
oh, csak hullám volnék a vízben?
Bennem már alkonyul. Amit szerettem, az
már vissza többé sohse térhet?
Oh, föld, ki hegyeket homállyal borítasz,
a sír vagy, és én a kísértet?
Élet, öröm, remény, kéj, mind kiittalak?
Várok, kérdezek és könyörgök,
és fel-felfordítom egy-egy poharamat:
csurran-e még egy csepp belőlük?
Emlékezéssel a megbánás beh rokon!
Már folyton csak könnyek buzognak!
S beh hideg is, halál, téged tapintanom,
te sötét retesze kapunknak!
Töprengve hallgatom, szél zúg keservesen
s a győzhetetlen ráncu tajték -
nevet a nyár, s ime a parti fövenyen
a kékszirmú bogáncs kihajt még.
Victor Hugo.
Most, mikor életem mint gyertya csonkig ég,
és immár próbáim beteltek,
most, mikor annyi gyász engem és annyi év
a sírgödör felé terelget,
s fönn azon az egen, ahová fiatal
álmom hajtott, röpül a múltnak
forgataga — lejárt szép óráim hamar,
látom, már árnyékba borulnak;
most mondogatom én: „Eljön az én napom!
Holnap az egész múlt elévül"
A mélységes vizek partját búsan rovom,
és görnyedten, álomba révült
szemmel nézem, ahogy hegyen és völgyön át
sascsőrével tovaragadja
az északi vihar gyapjas felhők hadát
a szüntelen mozgó habokra.
A szélvészt hallom, a szirtet a tengeren
s embert, ki ért kévét köt által.
Tűnődve hallgatom, ahogy összevetem
a szavakat a mormolással.
És moccanatlanul heverek néhanap
a ritkás növényű dünéra,
míg csak föl nem tűnik a holdnak álmatag,
baljóslatú szemvillanása.
Fölkél, bő fénysugár árasztja réveteg
a rejtélyes örvényt s a tért el,
így nézünk mereven ketten farkasszemet:
a ragyogás a szenvedéssel.
De régvolt napjaim hová is tűntek el?
Ki ismer engem a világon?
Káprázó szememen egyszer még tündököl
vajon elillant ifjuságom?
Minden elszállt? Magam vagyok, s fáradt vagyok.
Válasz kiáltásomra nincsen.
Én is csak fuvalom volnék? Oh, szél, habok,
oh, csak hullám volnék a vízben?
Bennem már alkonyul. Amit szerettem, az
már vissza többé sohse térhet?
Oh, föld, ki hegyeket homállyal borítasz,
a sír vagy, és én a kísértet?
Élet, öröm, remény, kéj, mind kiittalak?
Várok, kérdezek és könyörgök,
és fel-felfordítom egy-egy poharamat:
csurran-e még egy csepp belőlük?
Emlékezéssel a megbánás beh rokon!
Már folyton csak könnyek buzognak!
S beh hideg is, halál, téged tapintanom,
te sötét retesze kapunknak!
Töprengve hallgatom, szél zúg keservesen
s a győzhetetlen ráncu tajték -
nevet a nyár, s ime a parti fövenyen
a kékszirmú bogáncs kihajt még.
Victor Hugo.
1 commentaire:
"Ki ismer engem a világon?" A "kék szirmú bogáncs"
Enregistrer un commentaire