Mivel ajkamhoz ért színültig teli kelyhed,

Mivel ajkamhoz ért.


Mivel ajkamhoz ért színültig teli kelyhed,

és sápadt homlokom kezedben nyughatott,

mivel beszívtam én nemegyszer drága lelked

leheletét, e mély homályú illatot,


mivel titokzatos szíved nekem kitárult,

s olykor megadatott beszédét hallanom,

mivel ott zokogott, mivel mosolyra lágyult

szemed szemem előtt és ajkad ajkamon,


mivelhogy sugarát üdvözült főmre szórta,

örökké fátyolos világú csillagod,

és nyaradból lehullt egy gyenge szirmu rózsa,

amelyet életem árja elringatott,


most azt mondhatom az időnek, míg tovább száll:

— Vágtass, ha jólesik! Az én időm örök!

Vidd hervadt csokrodat magaddal: szebb virágszál

nyílik lelkemben, azt soha le nem töröd!


Nem dönthetik fel a friss vízzel teli korsót

vad szárnycsapásaid. Minden hamud kevés:

lelkemnek lobogó máglyáját ki nem oltod!

Szerelmes szívemen nem győz a feledés!


Victor Hugo.