Orpheus.

Orpheus.

Tanum a Tanais, a hatöblű sötét ár,
s Zeusz, kinek kegyén az éj nagy szekerén jár
Rhea ökreivel és Nyx lovaival,
tűnt óriások és tanúm a mai faj,
Pluto, ki fölfal és Uranus, a teremtő:
imádok egy leányt s számomra drága szent.
Poseidon, kékhajú szörnyeteg, szómra hív:
hallgass meg. Én vagyok a zengő férfiszív,
és szeretek. Az ős árny öle csupa felleg;
rezdül a lomb, amit a zápor árja ellep.
Mint erdőn Boreas, Zephir a réteken,
zavart szívünkön úgy borzong a szerelem.
Szeretem ezt a nőt, édes Eurydikémet,
mindig és mindenütt! S ha nem, verjen az ég meg,
verje a zsendülő bimbót s az ért magot!
A falra mágikus igét ne írjatok.

Victor  Hugo.

Orphée.

Orphée.


J’atteste Tana?s, le noir fleuve aux six urnes,
Et Zeus qui fait traîner sur les grands chars nocturnes
Rhéa par des taureaux et Nyx par des chevaux,
Et les anciens géants et les hommes nouveaux,
Pluton qui nous dévore, Uranus qui nous crée,
Que j’adore une femme et qu’elle m’est sacrée.
Le monstre aux cheveux bleus, Poséidon, m’entend;
Qu’il m’exauce. Je suis l’âme humaine chantant,
Et j’aime. L’ombre immense est pleine de nuées,
La large pluie abonde aux feuilles remuées,
Borée émeut les bois, Zéphyre émeut les blés,
Ainsi nos coeurs profonds sont par l’amour troublés.
J’aimerai cette femme appelée Eurydice,
Toujours, partout! Sinon que le ciel me maudisse,
Et maudisse la fleur naissante et l’épi mûr!
Ne tracez pas de mots magiques sur le mur.


Victor Hugo.

Élsz, mondod.

Élsz, mondod.

Élsz, mondod ezt meg azt, ég és felhők fölötted,

kedvtelve forgatod könyvét sok régi bölcsnek;

Dantét, Vergiliust; felkerekedsz vígan

s kies tájak felé tartsz postakocsiban;

jó ízűen kacagsz, a szállás odafenn vár;

rád villan s szíven üt egy futó női szempár;

szeretnek és szeretsz – királyi jó dolog!

Az erdőn madarak trilláit hallgatod;

felébredsz reggel, és ott vár csókkal fogadván

a család, az anya, a kislány és a nagylány!

Újságot olvasol ebéd közben; s a nap

szerelmet és reményt és munkát váltogat;

rád rohan zavaros szenvedéllyel az élet;

komor gyűléseken fel-felhangzik beszéded;

amíg a cél igéz, amíg a sors igáz,

gyenge vagy és erős, törpe és óriás;

árként hord a tömeg, lélek vagy a viharban;

minden jön s megy; s te majd búsabban, majd vígabban

hátrálsz, előretörsz, a harc kénye dobál... –

És aztán – iszonyú csöndjével a halál!


Victor Hugo.

Oceano Nox.

Océano Nox. 


Oh ! combien de marins, combien de capitaines

Qui sont partis joyeux pour des courses lointaines,

Dans ce morne horizon se sont évanouis ?

Combien ont disparu, dure et triste fortune ?

Dans une mer sans fond, par une nuit sans lune,

Sous l’aveugle océan à jamais enfoui ?



Combien de patrons morts avec leurs équipages ?

L’ouragan de leur vie a pris toutes les pages

Et d’un souffle il a tout dispersé sur les flots !

Nul ne saura leur fin dans l’abîme plongée,

Chaque vague en passant d’un butin s’est chargée ;

L’une a saisi l’esquif, l’autre les matelots !



Nul ne sait votre sort, pauvres têtes perdues !

Vous roulez à travers les sombres étendues,

Heurtant de vos fronts morts des écueils inconnus

Oh ! que de vieux parents qui n’avaient plus qu’un rêve,

Sont morts en attendant tous les jours sur la grève

Ceux qui ne sont pas revenus !



On demande ” Où sont-ils ? Sont-ils rois dans quelque île ?

Nous ont’ ils délaissés pour un bord plus fertile ? ”

Puis, votre souvenir même est enseveli.

Le corps se perd dans l’eau, le nom dans la mémoire.

Le temps qui sur toute ombre en verse une plus noire,

Sur le sombre océan jette le sombre oubli



On s’entretient de vous parfois dans les veillées,

Maint joyeux cercle, assis sur les ancres rouillées,

Mêle encore quelque temps vos noms d’ombre couverts,

Aux rires, aux refrains, aux récits d’aventures,

Aux baisers qu’on dérobe à vos belles futures

Tandis que vous dormez dans les goémons verts !



Bientôt des yeux de tous votre ombre est disparue.

L’un n’a-t-il pas sa barque et l’autre sa charrue ?

Seules, durant ces nuits où l’orage est vainqueur,

Vos veuves aux fronts blancs, lasses de vous attendre,

Parlent encore de vous en remuant la cendre

De leur foyer et de leur cœur !



Et quand la tombe enfin a fermé leur paupière,

Rien ne sait plus vos noms, pas même une humble pierre

Dans l’étroit cimetière où l’écho nous répond,

Pas même un saule vert qui s’effeuille à l’automne,

Pas même la chanson naïve et monotone



Que chante un mendiant à l’angle d’un vieux pont !

Où sont-ils, les marins sombrés dans les nuits noires ?

O flots ! que vous savez de lugubres histoires !

Flots profonds redoutés des mères à genoux !

Vous vous les racontez en montant les marées,

Et c’est ce qui vous fait ces voix désespérées

Que vous avez le soir, quand vous venez vers nous…


Victor Hugo.

Oceano nox.

Oceano nox.

Haj, hány jó tengerész, hány derék kapitány volt,
ki bátran és vígan hajózta be a távolt,
s kit elnyelt végleg e borongó láthatár!
Hányat eltemetett kegyetlen, vak szeszéllyel
a feneketlen ár egy csillagtalan éjjel;
őket az óceán nem adja vissza már.

Hány parancsnok halott, és velük a legénység!
Életüket a vad viharok nem kímélték,
jött egy nagy szélroham, s mindenkit elsodort.
Nem tudja senki, hogy hajójuk hol veszett el.
Minden hull most ily zsákmányok súlya terhel,
ez deszkaroncsot, az matrózokat rabolt.

Nem tudjuk sorsotokat, elveszett, árva lelkek!
A sötét vízfenék árama tovagörget,
fejetek idegen sziklákba ütközik.
Végső reményei ti az öreg szülőknek,
kik várták napra nap a vissza nem jövőket
a parton mind halálukig!

Néha említenek, kik este összegyűlne4k,
s rozsdás horgonyokon víg kört alkotva ülnek,
hol nóta hallható, kacaj s matrózkaland,
vagy csókot lopnak elhagyott mátkáitoktól;
porlepte nevetek fölhangzik olykor-olykor,
míg ti alusztok a zöld hínár közt, alant.

Kérdik: - Hol vannak ők? Királyok holmi gazdag
szigeten? Kincseket találtak, s ott maradtak?
Később emléketek végképpen elenyész;
a test sírja az ár, névé az ész homálya.
Feketébb árnyakat vet az idő az árnyra,
a sötét vízre hull a sötét feledés.

Így foszlik semmivé árnyatok nemsokára.
Fontosabb nálatok az eke és a bárka!
Sápadt özvegyetek említ csak néhanap,
s viharos éjeken, bár ő sem vár reátok,
tűzhelye és szíve mélyén hunyó zsarátnok
lángol fel a hamu alatt.

S ha lecsukják szemük, s többé nem lesznek ők sem,
nem őrzi nevetek sírkő a temetőben,
hol ha megszólalunk, a visszhang válaszol,
egy őszi fűzfa sem, mely lombját vesztve oly bús,
sem a korhadozó hídkorlátnál a koldus,
ki egy érzelmes és egyhangú dalt dalol.

Az éjben elveszett matrózok hova lettek?
Ő, tenger, tára vagy e bús történeteknek!
Mélyedtől retteg az anya, ki térden áll!
Rémségektől regélsz, míg vized közelebb jő
házainkhoz; azért olyan kétségbeejtő
hangod estefelé, ha megjön a dagály!

Victor Hugo.

On vit, on parle...

On vit, on parle...


On vit, on parle, on a le ciel et les nuages

Sur la tête ; on se plaît aux livres des vieux sages ;

On lit Virgile et Dante ; on va joyeusement

En voiture publique à quelque endroit charmant,

En riant aux éclats de l'auberge et du gîte ;

Le regard d'une femme en passant vous agite ;

On aime, on est aimé, bonheur qui manque aux rois !

On écoute le chant des oiseaux dans les bois

Le matin, on s'éveille, et toute une famille

Vous embrasse, une mère, une soeur, une fille !

On déjeune en lisant son journal. Tout le jour

On mêle à sa pensée espoir, travail, amour ;

La vie arrive avec ses passions troublées ;

On jette sa parole aux sombres assemblées ;

Devant le but qu'on veut et le sort qui vous prend,

On se sent faible et fort, on est petit et grand ;

On est flot dans la foule, âme dans la tempête ;

Tout vient et passe ; on est en deuil, on est en fête ;

On arrive, on recule, on lutte avec effort... --

Puis, le vaste et profond silence de la mort !


Victor Hugo.

Júniusi éjszakák.

Júniusi éjszakák.

Nyáron, mikor a nap leáldozik, s a rétek

bódító illata gyűrűzve tovaring,

hunyt szemmel, hallva mind halk neszeit az éjnek„

félig alszunk csupán, s áttetszők álmaink.


Tisztább a csillag, és enyhébb a lombok árnya,

gyöngyház fénnyel dereng az örök boltozat,

s a hajnal mintha csak jelenésére várva

ott bolyongna egész éjjel az ég alatt.


Victor  Hugo.

Nuits de juin.


L'été, lorsque le jour a fui, de fleurs couverte

La plaine verse au loin un parfum enivrant ;

Les yeux fermés, l'oreille aux rumeurs entrouverte,

On ne dort qu'à demi d'un sommeil transparent.


Les astres sont plus purs, l'ombre paraît meilleure ;

Un vague demi-jour teint le dôme éternel ;

Et l'aube douce et pâle, en attendant son heure,

Semble toute la nuit errer au bas du ciel.

Victor Hugo.