Oceano nox.

Oceano nox.

Haj, hány jó tengerész, hány derék kapitány volt,
ki bátran és vígan hajózta be a távolt,
s kit elnyelt végleg e borongó láthatár!
Hányat eltemetett kegyetlen, vak szeszéllyel
a feneketlen ár egy csillagtalan éjjel;
őket az óceán nem adja vissza már.

Hány parancsnok halott, és velük a legénység!
Életüket a vad viharok nem kímélték,
jött egy nagy szélroham, s mindenkit elsodort.
Nem tudja senki, hogy hajójuk hol veszett el.
Minden hull most ily zsákmányok súlya terhel,
ez deszkaroncsot, az matrózokat rabolt.

Nem tudjuk sorsotokat, elveszett, árva lelkek!
A sötét vízfenék árama tovagörget,
fejetek idegen sziklákba ütközik.
Végső reményei ti az öreg szülőknek,
kik várták napra nap a vissza nem jövőket
a parton mind halálukig!

Néha említenek, kik este összegyűlne4k,
s rozsdás horgonyokon víg kört alkotva ülnek,
hol nóta hallható, kacaj s matrózkaland,
vagy csókot lopnak elhagyott mátkáitoktól;
porlepte nevetek fölhangzik olykor-olykor,
míg ti alusztok a zöld hínár közt, alant.

Kérdik: - Hol vannak ők? Királyok holmi gazdag
szigeten? Kincseket találtak, s ott maradtak?
Később emléketek végképpen elenyész;
a test sírja az ár, névé az ész homálya.
Feketébb árnyakat vet az idő az árnyra,
a sötét vízre hull a sötét feledés.

Így foszlik semmivé árnyatok nemsokára.
Fontosabb nálatok az eke és a bárka!
Sápadt özvegyetek említ csak néhanap,
s viharos éjeken, bár ő sem vár reátok,
tűzhelye és szíve mélyén hunyó zsarátnok
lángol fel a hamu alatt.

S ha lecsukják szemük, s többé nem lesznek ők sem,
nem őrzi nevetek sírkő a temetőben,
hol ha megszólalunk, a visszhang válaszol,
egy őszi fűzfa sem, mely lombját vesztve oly bús,
sem a korhadozó hídkorlátnál a koldus,
ki egy érzelmes és egyhangú dalt dalol.

Az éjben elveszett matrózok hova lettek?
Ő, tenger, tára vagy e bús történeteknek!
Mélyedtől retteg az anya, ki térden áll!
Rémségektől regélsz, míg vized közelebb jő
házainkhoz; azért olyan kétségbeejtő
hangod estefelé, ha megjön a dagály!

Victor Hugo.