Les poètes Français traduit en Hongrois. Linda et Tebinfea-Francia költök magyarra fordított
jeudi 27 octobre 2011
Leányka, szíved is...
Leányka, szíved is...
Leányka, szíved is elnémul köreinkben.
Komoly vagy, elvonulsz, kedvedre semmi sincsen,
a munkád is fakó, hisz hasztalan kínál
tűidnek színeket a lágy selymű fonál,
csak álmodozni tudsz szótlan, kóbor magányban,
szádon a rózsapír helyén is hervadás van.
Több, mint egy napja már jól látja bölcs szemem,
hogy rejtett bánatod oka: a szerelem.
A szépek gyújtanak s kigyúlnak. Ó, a szépek
igézők. Boldog az, akiért ők is égnek!
Gyengéd is, gyenge is legyél egy pillanat
alatt s hű is, ha jólesik. De mond csak:
kid az a kék szemű, hollóhajú, nemes, szép
s bátortalan fiú, aki csupa kecsesség?
Pirulsz? Megmondom én a nevét is, ha kell,
régóta ismerem. A házadhoz közel
gyakran merészkedik - s te munkád hagyva, máris
rohansz s kikémleled: útja vajon hová visz?
Elfuthat, ám szemed nem véti el nyomát,
titkos tekinteted követi ott tovább.
Nincs más, erdőnkben itt, kinek a hármas ünnep
tavaszi nimfa-rajt ily győztesen röpültet -
s nincs nála derekabb, sem ügyesebb legény:
az ő kedve szerint törik be mind a mén.
André Chénier
Leányka, szíved is elnémul köreinkben.
Komoly vagy, elvonulsz, kedvedre semmi sincsen,
a munkád is fakó, hisz hasztalan kínál
tűidnek színeket a lágy selymű fonál,
csak álmodozni tudsz szótlan, kóbor magányban,
szádon a rózsapír helyén is hervadás van.
Több, mint egy napja már jól látja bölcs szemem,
hogy rejtett bánatod oka: a szerelem.
A szépek gyújtanak s kigyúlnak. Ó, a szépek
igézők. Boldog az, akiért ők is égnek!
Gyengéd is, gyenge is legyél egy pillanat
alatt s hű is, ha jólesik. De mond csak:
kid az a kék szemű, hollóhajú, nemes, szép
s bátortalan fiú, aki csupa kecsesség?
Pirulsz? Megmondom én a nevét is, ha kell,
régóta ismerem. A házadhoz közel
gyakran merészkedik - s te munkád hagyva, máris
rohansz s kikémleled: útja vajon hová visz?
Elfuthat, ám szemed nem véti el nyomát,
titkos tekinteted követi ott tovább.
Nincs más, erdőnkben itt, kinek a hármas ünnep
tavaszi nimfa-rajt ily győztesen röpültet -
s nincs nála derekabb, sem ügyesebb legény:
az ő kedve szerint törik be mind a mén.
André Chénier
Burgund völgyek felől...
Burgund völgyek felől...
Burgund völgyek felől, te lány, akinek tiszta
s harmatos homlokát fürtös borág borítja:
szép Szajna, lassan szent bölcsődből kikelsz,
leszállsz s e kék ölű zugolyban elheversz,
hogy syracusai dallamát vissza búgva
hattyús habjaidon a mantuai múzsa.
André Chénier.
Burgund völgyek felől, te lány, akinek tiszta
s harmatos homlokát fürtös borág borítja:
szép Szajna, lassan szent bölcsődből kikelsz,
leszállsz s e kék ölű zugolyban elheversz,
hogy syracusai dallamát vissza búgva
hattyús habjaidon a mantuai múzsa.
André Chénier.
Assieds-toi sur le bord.
Assieds-toi sur le bord.
Assieds-toi sur le bord d’une ondante rivière :
Tu la verras fluer d’un perpétuel cours,
Et flots sur flots roulant en mille et mille tours
Décharger par les prés son humide carrière.
Mais tu ne verras rien de cette onde première
Qui naguère coulait ; l’eau change tous les jours,
Tous les jours elle passe, et la nommons toujours
Même fleuve, et même eau, d’une même manière.
Ainsi l’homme varie, et ne sera demain
Telle comme aujourd’hui du pauvre corps humain
La force que le temps abrévie et consomme :
Le nom sans varier nous suit jusqu’au trépas,
Et combien qu’aujourd’hui celui ne sois-je pas
Qui vivais hier passé, toujours même on me nomme.
Jean-Baptiste Chassignet.
Assieds-toi sur le bord d’une ondante rivière :
Tu la verras fluer d’un perpétuel cours,
Et flots sur flots roulant en mille et mille tours
Décharger par les prés son humide carrière.
Mais tu ne verras rien de cette onde première
Qui naguère coulait ; l’eau change tous les jours,
Tous les jours elle passe, et la nommons toujours
Même fleuve, et même eau, d’une même manière.
Ainsi l’homme varie, et ne sera demain
Telle comme aujourd’hui du pauvre corps humain
La force que le temps abrévie et consomme :
Le nom sans varier nous suit jusqu’au trépas,
Et combien qu’aujourd’hui celui ne sois-je pas
Qui vivais hier passé, toujours même on me nomme.
Jean-Baptiste Chassignet.
La jeune Tarentine.
La jeune Tarentine.
Pleurez, doux alcyons! ô vous, oiseaux sacrés!
Oiseaux chers à Thétis, doux alcyons, pleurez!
Elle a vécu, Myrto, la jeune Tarentine!
Un vaisseau la portait aux bords de Camarine:
Là, l’hymen, les chansons, les flûtes, lentement
Devaient la reconduire au seuil de son amant.
Une clef vigilante a, pour cette journée,
Dans le cèdre enfermé sa robe d’hyménée,
Et l’or dont au festin ses bras seraient parés,
Et pour ses blonds cheveux les parfums préparés.
Mais, seule sur la proue, invoquant les étoiles,
Le vent impétueux qui soufflait dans les voiles
L’enveloppe. Étonnée et loin des matelots,
Elle crie, elle tombe, elle est au sein des flots.
Elle est au sein des flots, la jeune Tarentine!
Son beau corps a roulé sous la vague marine.
Thétis, les yeux en pleurs, dans le creux d’un rocher
Aux monstres dévorants eut soin de le cacher.
Par ses ordres bientôt les belles Néréides
L’élèvent au-dessus des demeures humides,
Le portent au rivage, et dans ce monument
L’ont au cap du Zéphyr déposé mollement;
Puis de loin, à grand cris appelant leurs compagnes,
Et les nymphes des bois, des sources, des montagnes,
Toutes, frappant leurs seins et traînant un long deuil,
Répétèrent, hélas! autour de son cercueil:
„Hélas! chez ton amant tu n’est point ramenée,
Tu n’as point revêtu ta robe d’hyménée,
L’or autour de tes bras n’a point serré des noeuds,
Les doux parfums n’ont point coulé sur tes cheveux.”
André Chénier.
Pleurez, doux alcyons! ô vous, oiseaux sacrés!
Oiseaux chers à Thétis, doux alcyons, pleurez!
Elle a vécu, Myrto, la jeune Tarentine!
Un vaisseau la portait aux bords de Camarine:
Là, l’hymen, les chansons, les flûtes, lentement
Devaient la reconduire au seuil de son amant.
Une clef vigilante a, pour cette journée,
Dans le cèdre enfermé sa robe d’hyménée,
Et l’or dont au festin ses bras seraient parés,
Et pour ses blonds cheveux les parfums préparés.
Mais, seule sur la proue, invoquant les étoiles,
Le vent impétueux qui soufflait dans les voiles
L’enveloppe. Étonnée et loin des matelots,
Elle crie, elle tombe, elle est au sein des flots.
Elle est au sein des flots, la jeune Tarentine!
Son beau corps a roulé sous la vague marine.
Thétis, les yeux en pleurs, dans le creux d’un rocher
Aux monstres dévorants eut soin de le cacher.
Par ses ordres bientôt les belles Néréides
L’élèvent au-dessus des demeures humides,
Le portent au rivage, et dans ce monument
L’ont au cap du Zéphyr déposé mollement;
Puis de loin, à grand cris appelant leurs compagnes,
Et les nymphes des bois, des sources, des montagnes,
Toutes, frappant leurs seins et traînant un long deuil,
Répétèrent, hélas! autour de son cercueil:
„Hélas! chez ton amant tu n’est point ramenée,
Tu n’as point revêtu ta robe d’hyménée,
L’or autour de tes bras n’a point serré des noeuds,
Les doux parfums n’ont point coulé sur tes cheveux.”
André Chénier.
Comme la rouille au fer.
Comme la rouille au fer.
Comme la rouille au fer la pourriture au bois
S'engendre et se nourrit à toute chose née;
Règne, Empire, Cité, la cause est ordonnée
De trépasser un jour, et finir quelque-fois.
Ce que de grand, de beau, et de riche tu vois,
Endure de tout tems sa fin determinee
Et courra en tout tems à sa mort destinee,
Poussant au mesme but les Princes et les Roys.
Comme de tout costé les profondes rivieres
Vont coulant et roulant dans les eaus marinieres,
Ainsi par le canal de tant de changement
Coulent au dernier point les choses de ce monde ;
Mais ce terme dernier est la mort vagabonde
Qui par divers moyens nous jette au monument.
Jean-Baptiste Chassignet
Comme la rouille au fer la pourriture au bois
S'engendre et se nourrit à toute chose née;
Règne, Empire, Cité, la cause est ordonnée
De trépasser un jour, et finir quelque-fois.
Ce que de grand, de beau, et de riche tu vois,
Endure de tout tems sa fin determinee
Et courra en tout tems à sa mort destinee,
Poussant au mesme but les Princes et les Roys.
Comme de tout costé les profondes rivieres
Vont coulant et roulant dans les eaus marinieres,
Ainsi par le canal de tant de changement
Coulent au dernier point les choses de ce monde ;
Mais ce terme dernier est la mort vagabonde
Qui par divers moyens nous jette au monument.
Jean-Baptiste Chassignet
mercredi 26 octobre 2011
A tarentumi szűz
A tarentumi szűz
Sirályok, sírjatok, szent s édes szárnyasok!
Thetis madarai, sirályok, sírjatok!
Myrto már nincs, szegény, Tarentum szép leánya!
Camarina felé ringatta könnyü gálya:
Ringatta lassudan a nászi fuvola
S a dalszó, – várta már jegyese otthona.
És nászi köntösét a boldog napra óván,
Éber kulcs őrködött cédrusfa-ládikóján,
Ott várták karjait a szép arany csatok,
Lágy, szőke fonatát ünnepi illatok.
S a csillagok felé esd ép a gálya orrán,
Mikor vad szél csap át a duzzadó vitorlán
S elkapja ot… alél… matróz csak távolabb…
Sikolt, alázuhan, és elnyeli a hab.
A habba hullt szegény, Tarentum zsenge szüze!
Szép testét kósza víz sodorta hányva-űzve.
A könnyező Thetis, ki nem felejti el,
Sok éhes szörny elől barlangba rejti el.
És szép nereidák tűnnek föl egy szavára,
Kiknek a mélyben áll hab mosta palotája,
S partra viszik a lányt s elfektetik hanyatt
A nyugati fokon lágyan e hant alatt,
Majd messzi társaik kiáltva össze sorban,
Nimfákat szikla közt, kutfokön és bokorban,
A keblüket verik, nagy gyászleplük lebeg,
S ezt hajtják egyre, jaj, a bús tetem felett:
„Jaj, jaj, nem vittek el a kedvesedhez, árva,
Nem öltöztettek át menyasszonyi ruhába,
Nem pántolták karod a szép arany csatok,
S nem itták fürteid az édes illatot.”
André Chénier.
Sirályok, sírjatok, szent s édes szárnyasok!
Thetis madarai, sirályok, sírjatok!
Myrto már nincs, szegény, Tarentum szép leánya!
Camarina felé ringatta könnyü gálya:
Ringatta lassudan a nászi fuvola
S a dalszó, – várta már jegyese otthona.
És nászi köntösét a boldog napra óván,
Éber kulcs őrködött cédrusfa-ládikóján,
Ott várták karjait a szép arany csatok,
Lágy, szőke fonatát ünnepi illatok.
S a csillagok felé esd ép a gálya orrán,
Mikor vad szél csap át a duzzadó vitorlán
S elkapja ot… alél… matróz csak távolabb…
Sikolt, alázuhan, és elnyeli a hab.
A habba hullt szegény, Tarentum zsenge szüze!
Szép testét kósza víz sodorta hányva-űzve.
A könnyező Thetis, ki nem felejti el,
Sok éhes szörny elől barlangba rejti el.
És szép nereidák tűnnek föl egy szavára,
Kiknek a mélyben áll hab mosta palotája,
S partra viszik a lányt s elfektetik hanyatt
A nyugati fokon lágyan e hant alatt,
Majd messzi társaik kiáltva össze sorban,
Nimfákat szikla közt, kutfokön és bokorban,
A keblüket verik, nagy gyászleplük lebeg,
S ezt hajtják egyre, jaj, a bús tetem felett:
„Jaj, jaj, nem vittek el a kedvesedhez, árva,
Nem öltöztettek át menyasszonyi ruhába,
Nem pántolták karod a szép arany csatok,
S nem itták fürteid az édes illatot.”
André Chénier.
Mint rozsda a vasat
Mint rozsda a vasat
Mint rozsda a vasat, mint korhadás a fát
meglepi s megeszi: minden, ami csak él itt,
ország, birodalom és város arra érik,
hogy egy nap porba dől és megadja magát.
A szem szépet, nagyot és gazdagot ha lát,
az mind rendeltetett vége felé enyészik,
s eleve megszabott halálára tenyészik,
mely herceget s királyt egy végzetnek ad át.
Ahogy a mély folyók sokfelől lesietve
mind egybeömlenek a tengeri vizekbe:
ezernyi változás medrében úgy görög
valahány dolga a vég felé a világnak;
de nékik ez a vég a kóbor halál csak,
mely fortélyaival mind egy gödörbe lök.
Jean-Baptiste Chassignet
Mint rozsda a vasat, mint korhadás a fát
meglepi s megeszi: minden, ami csak él itt,
ország, birodalom és város arra érik,
hogy egy nap porba dől és megadja magát.
A szem szépet, nagyot és gazdagot ha lát,
az mind rendeltetett vége felé enyészik,
s eleve megszabott halálára tenyészik,
mely herceget s királyt egy végzetnek ad át.
Ahogy a mély folyók sokfelől lesietve
mind egybeömlenek a tengeri vizekbe:
ezernyi változás medrében úgy görög
valahány dolga a vég felé a világnak;
de nékik ez a vég a kóbor halál csak,
mely fortélyaival mind egy gödörbe lök.
Jean-Baptiste Chassignet
Egy hullámzó folyó
Egy hullámzó folyó
Egy hullámzó folyó partjára ülj le szépen
s nézd el, amint örök sodrával elsiet;
fut, hömpölyög az ár, fodrot fodorra vet,
úgy rója szüntelen nedves útját a réten.
De az első habot nem látod soha mégsem,
azt, mely valaha folyt; cseréli a vizet,
naponta elfolyik, és mégis ugyanegy
folyónak nevezed, s mindig egyforma néven.
Így változunk mi is: izmunkban az erő
holnap már nem olyan, mint ma volt, az idő
egyre csökkenti, és szegény testünk elernyed.
De egyformán kísér holtomiglan nevem,
s bár ma nem az vagyok, aki tegnap velem
elmúlva élt, azért csak úgy neveznek.
Jean-Baptiste Chassignet.
Egy hullámzó folyó partjára ülj le szépen
s nézd el, amint örök sodrával elsiet;
fut, hömpölyög az ár, fodrot fodorra vet,
úgy rója szüntelen nedves útját a réten.
De az első habot nem látod soha mégsem,
azt, mely valaha folyt; cseréli a vizet,
naponta elfolyik, és mégis ugyanegy
folyónak nevezed, s mindig egyforma néven.
Így változunk mi is: izmunkban az erő
holnap már nem olyan, mint ma volt, az idő
egyre csökkenti, és szegény testünk elernyed.
De egyformán kísér holtomiglan nevem,
s bár ma nem az vagyok, aki tegnap velem
elmúlva élt, azért csak úgy neveznek.
Jean-Baptiste Chassignet.
De soi-même.
De soi-même
Plus ne suis ce que j'ai été,
Et ne le saurais jamais être ;
Mon beau printemps et mon été
Ont fait le saut par la fenêtre.
Amour, tu as été mon maître :
Je t'ai servi sur tous les dieux.
Ô si je pouvais deux fois naître,
Comme je te servirais mieux !
Clément Marot.
Plus ne suis ce que j'ai été,
Et ne le saurais jamais être ;
Mon beau printemps et mon été
Ont fait le saut par la fenêtre.
Amour, tu as été mon maître :
Je t'ai servi sur tous les dieux.
Ô si je pouvais deux fois naître,
Comme je te servirais mieux !
Clément Marot.
Sacrés coteaux, et vous saintes ruines.
Sacrés coteaux, et vous saintes ruines.
Sacrés coteaux, et vous saintes ruines,
Qui le seul nom de Rome retenez,
Vieux monuments, qui encor soutenez
L'honneur poudreux de tant d'âmes divines :
Arcs triomphaux, pointes du ciel voisines,
Qui de vous voir le ciel même étonnez,
Las, peu à peu cendre vous devenez,
Fable du peuple et publiques rapines !
Et bien qu'au temps pour un temps fassent guerre
Les bâtiments, si est-ce que le temps
Oeuvres et noms finablement atterre.
Tristes désirs, vivez doncques contents :
Car si le temps finit chose si dure,
Il finira la peine que j'endure.
Joachim du Bellay
Sacrés coteaux, et vous saintes ruines,
Qui le seul nom de Rome retenez,
Vieux monuments, qui encor soutenez
L'honneur poudreux de tant d'âmes divines :
Arcs triomphaux, pointes du ciel voisines,
Qui de vous voir le ciel même étonnez,
Las, peu à peu cendre vous devenez,
Fable du peuple et publiques rapines !
Et bien qu'au temps pour un temps fassent guerre
Les bâtiments, si est-ce que le temps
Oeuvres et noms finablement atterre.
Tristes désirs, vivez doncques contents :
Car si le temps finit chose si dure,
Il finira la peine que j'endure.
Joachim du Bellay
Sous un habit de fleurs.
Sous un habit de fleurs.
Sous un habit de fleurs, la Nymphe que j'adore,
L'autre soir apparut si brillante en ces lieux,
Qu'à l'éclat de son teint et celui de ses yeux,
Tout le monde la prit pour la naissante Aurore.
La Terre, en la voyant, fit mille fleurs éclore,
L'air fut partout rempli de chants mélodieux,
Et les feux de la nuit pâlirent dans les Cieux,
Et crurent que le jour recommençait encore.
Le Soleil qui tombait dans le sein de Thétis,
Rallumant tout à coup ses rayons amortis,
Fit tourner ses chevaux pour aller après elle.
Et l'Empire des flots ne l'eut su retenir ;
Mais la regardant mieux, et la voyant si belle,
Il se cacha sous l'onde et n'osa revenir.
Vincent Voiture.
Sous un habit de fleurs, la Nymphe que j'adore,
L'autre soir apparut si brillante en ces lieux,
Qu'à l'éclat de son teint et celui de ses yeux,
Tout le monde la prit pour la naissante Aurore.
La Terre, en la voyant, fit mille fleurs éclore,
L'air fut partout rempli de chants mélodieux,
Et les feux de la nuit pâlirent dans les Cieux,
Et crurent que le jour recommençait encore.
Le Soleil qui tombait dans le sein de Thétis,
Rallumant tout à coup ses rayons amortis,
Fit tourner ses chevaux pour aller après elle.
Et l'Empire des flots ne l'eut su retenir ;
Mais la regardant mieux, et la voyant si belle,
Il se cacha sous l'onde et n'osa revenir.
Vincent Voiture.
Je n’aime pas dormir.
Je n’aime pas dormir.
Je n’aime pas dormir quand ta figure habite,
La nuit, contre mon cou;
Car je pense à la mort laquelle vient si vite
Nous endormir beaucoup.
Je mourrai, tu vivras et c’est ce qui m’éveille!
Est-il une autre peur?
Un jour ne plus entendre auprès de mon oreille
Ton haleine et ton coeur.
Quoi, ce timide oiseau, replié par le songe
Déserterait son nid,
Son nid d’où notre corps à deux têtes s’allonge
Par quatre pieds fini.
Puisse durer toujours une si grande joie
Qui cesse le matin,
Et dont l’ange chargé de construire ma voie
Allège mon destin.
Léger, je suis léger sous cette tête lourde
Qui semble de mon bloc,
Et reste en mon abri, muette, aveugle, sourde,
Malgré le chant du coq.
Cette tête coupée, allée en d’autres mondes,
Où règne une autre loi,
Plongeant dans le sommeil des racines profondes
Loin de moi, près de moi.
Ah! je voudrais, gardant ton profil sur ma gorge,
Par ta bouche qui dort
Entendre de tes seins la délicate forge
Souffler jusqu’à ma mort.
Jean Cocteau
Je n’aime pas dormir quand ta figure habite,
La nuit, contre mon cou;
Car je pense à la mort laquelle vient si vite
Nous endormir beaucoup.
Je mourrai, tu vivras et c’est ce qui m’éveille!
Est-il une autre peur?
Un jour ne plus entendre auprès de mon oreille
Ton haleine et ton coeur.
Quoi, ce timide oiseau, replié par le songe
Déserterait son nid,
Son nid d’où notre corps à deux têtes s’allonge
Par quatre pieds fini.
Puisse durer toujours une si grande joie
Qui cesse le matin,
Et dont l’ange chargé de construire ma voie
Allège mon destin.
Léger, je suis léger sous cette tête lourde
Qui semble de mon bloc,
Et reste en mon abri, muette, aveugle, sourde,
Malgré le chant du coq.
Cette tête coupée, allée en d’autres mondes,
Où règne une autre loi,
Plongeant dans le sommeil des racines profondes
Loin de moi, près de moi.
Ah! je voudrais, gardant ton profil sur ma gorge,
Par ta bouche qui dort
Entendre de tes seins la délicate forge
Souffler jusqu’à ma mort.
Jean Cocteau
mardi 25 octobre 2011
Önmagáról
Önmagáról
Nem az vagyok, hiába már,
ki voltam egykor, s nincs reménység;
szép tavaszom s a férfi nyár
kiugrott már az ablakon rég.
Te voltál mesterem, s növendék,
Ámor, csak nálad voltam én.
Ó, ha még egyszer megszületnék,
nem lenne buzgóbb más legény!
Clément Marot.
Nem az vagyok, hiába már,
ki voltam egykor, s nincs reménység;
szép tavaszom s a férfi nyár
kiugrott már az ablakon rég.
Te voltál mesterem, s növendék,
Ámor, csak nálad voltam én.
Ó, ha még egyszer megszületnék,
nem lenne buzgóbb más legény!
Clément Marot.
Megszentelt dombok
Megszentelt dombok
Megszentelt dombok és romok, ti szentek,
kik Rómát még egyedül őrzitek,
s vén műemlékek, csak ti költitek
nagy hírét már a régi szellemeknek;
s a tornyok, ívek, melyek felszökellnek,
és csúcsuk fönt a mennyi érinti meg:
porrá omlanak, rajtuk szél zizeg,
nép száján monda s könnyű préda lesznek.
S bár harcol az idővel mindig újra
e város, közben mégis az idő
győz, és emlékeit a földre sújtja.
Vigasztalódj, szívem, te szenvedő:
ha végez az idő kemény kövekkel -
a fájást benned is feloldja egyszer.
Joachim du Bellay
Megszentelt dombok és romok, ti szentek,
kik Rómát még egyedül őrzitek,
s vén műemlékek, csak ti költitek
nagy hírét már a régi szellemeknek;
s a tornyok, ívek, melyek felszökellnek,
és csúcsuk fönt a mennyi érinti meg:
porrá omlanak, rajtuk szél zizeg,
nép száján monda s könnyű préda lesznek.
S bár harcol az idővel mindig újra
e város, közben mégis az idő
győz, és emlékeit a földre sújtja.
Vigasztalódj, szívem, te szenvedő:
ha végez az idő kemény kövekkel -
a fájást benned is feloldja egyszer.
Joachim du Bellay
Virágköntösben a szép Nimfa.
Virágköntösben a szép Nimfa.
Virágköntösben a szép Nimfa, kit imádok,
múltkor oly fényesen jelent egy este meg:
azt hitték róla, ő a frissen született
Hajnal, arca s szeme oly tündöklőn sugárzott.
Láttán a föld ezer új virágot virágzott,
a légben mindenütt lágy dallam lebegett;
nappal virrad megint – vélték – a föld felett,
s elsápadtak az ég boltján az éji fények.
A Nap pihenni már Thétisz keblére hullt,
de erre fölfigyelt, hunyt sugara kigyúlt,
s kedvéért lovait megfordította nyomban;
elé hiába állt volna a tengerár;
meglátta, mily csodás Nimfám, megnézte jobban
s a habba bújt, s nem is mert mutatkozni már.
Vincent Voiture.
Virágköntösben a szép Nimfa, kit imádok,
múltkor oly fényesen jelent egy este meg:
azt hitték róla, ő a frissen született
Hajnal, arca s szeme oly tündöklőn sugárzott.
Láttán a föld ezer új virágot virágzott,
a légben mindenütt lágy dallam lebegett;
nappal virrad megint – vélték – a föld felett,
s elsápadtak az ég boltján az éji fények.
A Nap pihenni már Thétisz keblére hullt,
de erre fölfigyelt, hunyt sugara kigyúlt,
s kedvéért lovait megfordította nyomban;
elé hiába állt volna a tengerár;
meglátta, mily csodás Nimfám, megnézte jobban
s a habba bújt, s nem is mert mutatkozni már.
Vincent Voiture.
Az álom elkerül
Az álom elkerül
Az álom elkerül, ha alvó arcod éjjel
a nyakamon pihen;
mert leskel a halál s talán ilyenkor ér el
s elaltat hirtelen.
Én meghalok s te élsz; e gond, ez ver fel engem!
Van szörnyűbb félelem?
Egy nap nem hallom majd a szívedet s nem lebben
lélegzeted velem.
E félénk nagy madár, ki most az álomé lett,
majd fészkéből kikel?
A fészekből, ahol testünk két fejjel ébred
s négy lábbal nyúlik el?
Örökké tarthat-é ily boldogság, vagy egyszer,
egy reggel megszakad?
Az utam építő védangyal nékem ezzel
könnyíti sorsomat.
Könnyű e szinte már testemből nőtt nehéz fej
s mindig is könnyű volt,
megbúvik mellemen, vak, néma s nem riad fel,
pedig kakas rikolt.
Most más világban él e fej, hol más a törvény
és más az értelem,
fogódzik álmai sötét vizébe dőlvén,
távol s mégis velem.
Ó! csak hallhatnám én szuszogni minden éjen,
míg szád is álmodik,
a finom fújtatót melled kis műhelyében,
egész halálomig.
Jean Cocteau
Az álom elkerül, ha alvó arcod éjjel
a nyakamon pihen;
mert leskel a halál s talán ilyenkor ér el
s elaltat hirtelen.
Én meghalok s te élsz; e gond, ez ver fel engem!
Van szörnyűbb félelem?
Egy nap nem hallom majd a szívedet s nem lebben
lélegzeted velem.
E félénk nagy madár, ki most az álomé lett,
majd fészkéből kikel?
A fészekből, ahol testünk két fejjel ébred
s négy lábbal nyúlik el?
Örökké tarthat-é ily boldogság, vagy egyszer,
egy reggel megszakad?
Az utam építő védangyal nékem ezzel
könnyíti sorsomat.
Könnyű e szinte már testemből nőtt nehéz fej
s mindig is könnyű volt,
megbúvik mellemen, vak, néma s nem riad fel,
pedig kakas rikolt.
Most más világban él e fej, hol más a törvény
és más az értelem,
fogódzik álmai sötét vizébe dőlvén,
távol s mégis velem.
Ó! csak hallhatnám én szuszogni minden éjen,
míg szád is álmodik,
a finom fújtatót melled kis műhelyében,
egész halálomig.
Jean Cocteau
Ma bohème
Ma bohème
Mentem, két öklöm ronggyá rohadt zsebemben.
A köpeny vállamon már eszmévé szakadt.
Szolgáltalak Múzsám, menvén az ég alatt,
s nem álmodott még hejh! szerelmet senki szebben!
Féltett nadrágomon nagy lyuk ékeskedett.
Kicsiny Hüvelyk Matyi, rímet pergetve léptem
s mélán. Szállásra a Nagy Medve várt az égen.
Csillaghad döngicsélt lágyan fejem felett.
Hallgattam züm-zümük s egy árok volt az ágyam
szeptember estjein s a homlokomra lágyan,
mint frissítő ital, estharmat csöppje hullt;
rímeltem s míg a fák között vad árny hajolt át,
térdemre dőltem és sebzett cipőm zsinórját
pengettem egyre csak, mint lanton méla húrt!
Arthur Rimbaud
Mentem, két öklöm ronggyá rohadt zsebemben.
A köpeny vállamon már eszmévé szakadt.
Szolgáltalak Múzsám, menvén az ég alatt,
s nem álmodott még hejh! szerelmet senki szebben!
Féltett nadrágomon nagy lyuk ékeskedett.
Kicsiny Hüvelyk Matyi, rímet pergetve léptem
s mélán. Szállásra a Nagy Medve várt az égen.
Csillaghad döngicsélt lágyan fejem felett.
Hallgattam züm-zümük s egy árok volt az ágyam
szeptember estjein s a homlokomra lágyan,
mint frissítő ital, estharmat csöppje hullt;
rímeltem s míg a fák között vad árny hajolt át,
térdemre dőltem és sebzett cipőm zsinórját
pengettem egyre csak, mint lanton méla húrt!
Arthur Rimbaud
Csak csont vagyok ma már.
Csak csont vagyok ma már.
Csak csont vagyok ma már, aszú csontváz, nem ember.
gyűrődöm, gyengülök, s minden csak gyötrelem,
a dárdás vad halál már zörgetett nekem,
ha nézem két karom, elborzadok szívemben.
Apolló és fia, e két hatalmas mester
nem gyógyít meg ma már, minden reménytelen;
búcsúzom, napsugár! többé nem lát szemem,
testem leszáll oda, hol szertemállik egyszer.
S a társak, akik ily esetten látnak itt,
ágyamhoz lépnek és lenyelvén könnyeik,
arcom megcsókolják, vigasztalást rebegnek,
s halálra vált szemem letörlik reszketeg.
Barátok! társaim! hát Isten veletek!
Elsőnek én megyek, szállást csinálni nektek.
Pierre de Ronsard.
Csak csont vagyok ma már, aszú csontváz, nem ember.
gyűrődöm, gyengülök, s minden csak gyötrelem,
a dárdás vad halál már zörgetett nekem,
ha nézem két karom, elborzadok szívemben.
Apolló és fia, e két hatalmas mester
nem gyógyít meg ma már, minden reménytelen;
búcsúzom, napsugár! többé nem lát szemem,
testem leszáll oda, hol szertemállik egyszer.
S a társak, akik ily esetten látnak itt,
ágyamhoz lépnek és lenyelvén könnyeik,
arcom megcsókolják, vigasztalást rebegnek,
s halálra vált szemem letörlik reszketeg.
Barátok! társaim! hát Isten veletek!
Elsőnek én megyek, szállást csinálni nektek.
Pierre de Ronsard.
Ma bohème..
Ma bohème.
Je m’en allais, les poings dans mes poches crevées.
Mon paletot aussi devenait idéal.
J’allais sous le ciel, Muse, et j’étais ton féal:
Oh, là, là, que d’amours splendides j’ai rêvées!
Mon unique culotte avait un large trou.
Petit-Poucet rêveur, j’égrenais dans ma course
Des rimes. Mon auberge était à la Grande-Ourse.
Mes étoiles au ciel avaient un doux frou-frou.
Et je les écoutais, assis au bord des routes,
Ces bons soirs de septembre où je sentais des gouttes
De rosée à mon front, comme un vin de vigueur;
Où, rimant au milieu des ombres fantastiques,
Comme des lyres, je tirais les élastiques
De mes souliers blessés, un pied contre mon coeur!
Arthur Rimbaud
Je m’en allais, les poings dans mes poches crevées.
Mon paletot aussi devenait idéal.
J’allais sous le ciel, Muse, et j’étais ton féal:
Oh, là, là, que d’amours splendides j’ai rêvées!
Mon unique culotte avait un large trou.
Petit-Poucet rêveur, j’égrenais dans ma course
Des rimes. Mon auberge était à la Grande-Ourse.
Mes étoiles au ciel avaient un doux frou-frou.
Et je les écoutais, assis au bord des routes,
Ces bons soirs de septembre où je sentais des gouttes
De rosée à mon front, comme un vin de vigueur;
Où, rimant au milieu des ombres fantastiques,
Comme des lyres, je tirais les élastiques
De mes souliers blessés, un pied contre mon coeur!
Arthur Rimbaud
Je n'ay plus que les os.
Je n'ay plus que les os.
Je n'ay plus que les os, un Schelette je semble,
Decharné, denervé, demusclé, depoulpé,
Que le trait de la mort sans pardon a frappé,
Je n'ose voir mes bras que de peur je ne tremble.
Apollon et son filZ deux grans maistres ensemble,
Ne me sçauroient guerir, leur mestier m'a trompé,
Adieu plaisant soleil, mon oeil est estoupé,
Mon corps s'en va descendre où tout se desassemble.
Quel amy me voyant en ce point despouillé
Ne remporte au logis un oeil triste et mouillé,
Me consolant au lict et me baisant la face,
En essuiant mes yeux par la mort endormis ?
Adieu chers compaignons, adieu mes chers amis,
Je m'en vay le premier vous preparer la place.
Pierre de Ronsard.
Je n'ay plus que les os, un Schelette je semble,
Decharné, denervé, demusclé, depoulpé,
Que le trait de la mort sans pardon a frappé,
Je n'ose voir mes bras que de peur je ne tremble.
Apollon et son filZ deux grans maistres ensemble,
Ne me sçauroient guerir, leur mestier m'a trompé,
Adieu plaisant soleil, mon oeil est estoupé,
Mon corps s'en va descendre où tout se desassemble.
Quel amy me voyant en ce point despouillé
Ne remporte au logis un oeil triste et mouillé,
Me consolant au lict et me baisant la face,
En essuiant mes yeux par la mort endormis ?
Adieu chers compaignons, adieu mes chers amis,
Je m'en vay le premier vous preparer la place.
Pierre de Ronsard.
Imité de la XVIe Idylle de Bion.
Imité de la XVIe Idylle de Bion.
Bel astre de Vénus, de sont front délicat
Puisque Diane encor voile le doux éclat,
Jusques à ce tilleul, au pied de la colline,
Prête à mes pas secrets ta lumière divine.
Je ne vais point tenter de nocturnes larcins,
Ni tendre aux voyageurs des pièges assassins.
J'aime: je vais trouver des ardeurs mutuelles,
Une nymphe adorée, et belle entre les belles,
Comme parmi les feux que Diane conduit
Brillent tes feux si purs, ornement de la nuit.
André Chénier.
Bión XVI. Idillje nyomán
Bel astre de Vénus, de sont front délicat
Puisque Diane encor voile le doux éclat,
Jusques à ce tilleul, au pied de la colline,
Prête à mes pas secrets ta lumière divine.
Je ne vais point tenter de nocturnes larcins,
Ni tendre aux voyageurs des pièges assassins.
J'aime: je vais trouver des ardeurs mutuelles,
Une nymphe adorée, et belle entre les belles,
Comme parmi les feux que Diane conduit
Brillent tes feux si purs, ornement de la nuit.
André Chénier.
Bión XVI. Idillje nyomán
Au chevalier De Pange.
Au chevalier De Pange.
Heureux qui, se livrant aux sages disciplines,
Nourri du lait sacré des antiques doctrines,
Ainsi que de talents a jadis hérité
D'un bien modique et sûr qui fait la liberté!
Il a, dans sa paisible et sainte solitude,
Du loisir, du sommeil, et les bois et l'étude,
Le banquet des amis, et quelquefois, les soirs,
Le baiser jeune et frais d'une blanche aux yeux noirs.
Il ne faut point qu'il dompte un ascendant suprême,
Opprime son génie et s'éteigne soi-même,
Pour user sans honneur et sa plume et son temps
A des travaux obscurs tristement importants.
Il n'a point, pour pousser sa barque vagabonde,
A se précipiter dans les flots du grande monde;
Il n'a point à souffrir vingt discours odieux
De raisonneurs méchants encor plus qu'ennuyeux,
Tels qu'en de longs détours de disputes frivoles
Hurlent de vingt partis les prétentions folles:
Prêtres et gens de cour, ambitieux tyrans,
Nobles et magistrats, superbes ignorants,
Tous vieux usurpateurs et voraces corsaires,
Et dignes héritiers de l'esprit de nos pères.
Il n'entend point tonner le chef-d'oeuvre ampoulé
D'un sourcilleux rimeur au fauteuil installé.
Il ne doit point toujours déguiser ce qu'il pense,
Imposer à son âme un éternel silence,
Trahir la vérité pour avoir le repos,
Et feindre d'être un sot pour vivre avec les sots.
André Chénier.
Heureux qui, se livrant aux sages disciplines,
Nourri du lait sacré des antiques doctrines,
Ainsi que de talents a jadis hérité
D'un bien modique et sûr qui fait la liberté!
Il a, dans sa paisible et sainte solitude,
Du loisir, du sommeil, et les bois et l'étude,
Le banquet des amis, et quelquefois, les soirs,
Le baiser jeune et frais d'une blanche aux yeux noirs.
Il ne faut point qu'il dompte un ascendant suprême,
Opprime son génie et s'éteigne soi-même,
Pour user sans honneur et sa plume et son temps
A des travaux obscurs tristement importants.
Il n'a point, pour pousser sa barque vagabonde,
A se précipiter dans les flots du grande monde;
Il n'a point à souffrir vingt discours odieux
De raisonneurs méchants encor plus qu'ennuyeux,
Tels qu'en de longs détours de disputes frivoles
Hurlent de vingt partis les prétentions folles:
Prêtres et gens de cour, ambitieux tyrans,
Nobles et magistrats, superbes ignorants,
Tous vieux usurpateurs et voraces corsaires,
Et dignes héritiers de l'esprit de nos pères.
Il n'entend point tonner le chef-d'oeuvre ampoulé
D'un sourcilleux rimeur au fauteuil installé.
Il ne doit point toujours déguiser ce qu'il pense,
Imposer à son âme un éternel silence,
Trahir la vérité pour avoir le repos,
Et feindre d'être un sot pour vivre avec les sots.
André Chénier.
A Fanny (III)
A Fanny (III)
Fanny, l'heureux mortel qui près de toi respire
Sait, à te voir parler et rougir et sourire,
De quels hôtes divins le ciel est habité.
La grâce, la candeur, la naïve innocence
Ont, depuis ton enfance,
De tout ce qui peut plaire enrichi ta beauté.
Sur tes traits, où ton âme imprime sa noblesse,
Elles ont su mêler aux roses de jeunesse
Ces roses de pudeur, charmes plus séduisants,
Et remplir tes regards, tes lèvres, ton langage,
De ce miel dont le sage
Cherche lui-même en vain à défendre ses sens.
Oh ! que n'ai-je moi seul tout l'éclat et la gloire
Que donnent les talents, la beauté, la victoire,
Pour fixer sur moi seul ta pensée et tes yeux ;
Que, loin de moi, ton coeur fut plein de ma présence,
Comme, dans ton absence,
Ton aspect bien-aimé m'est présent en tous lieux !
Je pense : Elle était là ; tous disaient : " Qu'elle est belle ! "
Tels furent ses regards, sa démarche fut telle,
Et tels ses vêtements, sa voix et ses discours.
Sur ce gazon assise, et dominant la plaine,
Des méandres de Seine,
Rêveuse, elle suivait les obliques détours.
Ainsi dans les forêts j'erre avec ton image ;
Ainsi le jeune faon, dans son désert sauvage,
D'un plomb volant percé, précipite ses pas.
Il emporte en fuyant sa mortelle blessure ;
Couché près d'une eau pure,
Palpitant, hors d'haleine, il attend le trépas.
André Chénier
Fanny, l'heureux mortel qui près de toi respire
Sait, à te voir parler et rougir et sourire,
De quels hôtes divins le ciel est habité.
La grâce, la candeur, la naïve innocence
Ont, depuis ton enfance,
De tout ce qui peut plaire enrichi ta beauté.
Sur tes traits, où ton âme imprime sa noblesse,
Elles ont su mêler aux roses de jeunesse
Ces roses de pudeur, charmes plus séduisants,
Et remplir tes regards, tes lèvres, ton langage,
De ce miel dont le sage
Cherche lui-même en vain à défendre ses sens.
Oh ! que n'ai-je moi seul tout l'éclat et la gloire
Que donnent les talents, la beauté, la victoire,
Pour fixer sur moi seul ta pensée et tes yeux ;
Que, loin de moi, ton coeur fut plein de ma présence,
Comme, dans ton absence,
Ton aspect bien-aimé m'est présent en tous lieux !
Je pense : Elle était là ; tous disaient : " Qu'elle est belle ! "
Tels furent ses regards, sa démarche fut telle,
Et tels ses vêtements, sa voix et ses discours.
Sur ce gazon assise, et dominant la plaine,
Des méandres de Seine,
Rêveuse, elle suivait les obliques détours.
Ainsi dans les forêts j'erre avec ton image ;
Ainsi le jeune faon, dans son désert sauvage,
D'un plomb volant percé, précipite ses pas.
Il emporte en fuyant sa mortelle blessure ;
Couché près d'une eau pure,
Palpitant, hors d'haleine, il attend le trépas.
André Chénier
lundi 24 octobre 2011
Bión XVI. Idillje nyomán
Bión XVI. Idillje nyomán
Vénusz szép csillaga, még csillámhomlokát
Diána elfödi - te vezess hát tovább,
amíg a domb alatt a hársig eltalálok,
isteni fényt teríts elém, bár lopva járok,
nem orzás szándéka mozgatja lábamat,
gyilkos tőrt sem vetek annak, ki elhalad.
Szeretek - s meglelem, ki visszaontja lángom,
egy nimfát, akinél nincs szebb a nagyvilágon,
tüzek között, miket Diána gyújt, heve
olyan tisztán ragyog, mint éjek ékköve.
André Chénier.
Vénusz szép csillaga, még csillámhomlokát
Diána elfödi - te vezess hát tovább,
amíg a domb alatt a hársig eltalálok,
isteni fényt teríts elém, bár lopva járok,
nem orzás szándéka mozgatja lábamat,
gyilkos tőrt sem vetek annak, ki elhalad.
Szeretek - s meglelem, ki visszaontja lángom,
egy nimfát, akinél nincs szebb a nagyvilágon,
tüzek között, miket Diána gyújt, heve
olyan tisztán ragyog, mint éjek ékköve.
André Chénier.
De Pange lovaghoz
De Pange lovaghoz
Ki a tudós szigort feladja: boldog ember,
hisz antik bölcselők tején növekedett fel,
s a készség is, amit ráhagyott valaha
egy mérsékelt világ - szabadnak bújtja ma.
Nyugalmas, szent magány az osztályrésze: édes
álom, semmittevés, napfény, liget, kedélyes
baráti lakomák - s ha jó az esti árny:
friss csókkal várja őt egy éjszemű leány.
Nincs semmi torlasza a legfelsőbb nyomásra,
elfojtja szellemét, kihuny a lelke lángja,
hogy tollat és időt áldozzon dicstelen
sok sötét ügyre: mind fontos lett rémesen...
Nincs kedve a szilaj, a háborgó habokba
lépni, hogy vagabund bárkáját vízre tolja,
kibírni képtelen húsz oktalan vitát,
ahol mindig nyerők a gonosz ostobák,
s az üres fecsegők szava mindegyre dől
őrült követelést rikoltva húsz felől,
papok, udvari nép, törtető zsarnokok,
urak, filiszterek, kevély tudatlanok,
mohó kalózok és bitorló kedvű vének -
méltó sáfárai atyáink örökének.
Nem hallgat ő oda, mikor a fűzfasíp
plüssből-pöffeszkedőn fújja zengzeteit,
nem kell álcáznia a szót, mikor kimondja,
lelkét rávennie örökös nyugalomra,
hogy békéje legyen: feladni szent ügyét,
hülyét mímelni, hogy megtűrjék a hülyék.
André Chénier.
Ki a tudós szigort feladja: boldog ember,
hisz antik bölcselők tején növekedett fel,
s a készség is, amit ráhagyott valaha
egy mérsékelt világ - szabadnak bújtja ma.
Nyugalmas, szent magány az osztályrésze: édes
álom, semmittevés, napfény, liget, kedélyes
baráti lakomák - s ha jó az esti árny:
friss csókkal várja őt egy éjszemű leány.
Nincs semmi torlasza a legfelsőbb nyomásra,
elfojtja szellemét, kihuny a lelke lángja,
hogy tollat és időt áldozzon dicstelen
sok sötét ügyre: mind fontos lett rémesen...
Nincs kedve a szilaj, a háborgó habokba
lépni, hogy vagabund bárkáját vízre tolja,
kibírni képtelen húsz oktalan vitát,
ahol mindig nyerők a gonosz ostobák,
s az üres fecsegők szava mindegyre dől
őrült követelést rikoltva húsz felől,
papok, udvari nép, törtető zsarnokok,
urak, filiszterek, kevély tudatlanok,
mohó kalózok és bitorló kedvű vének -
méltó sáfárai atyáink örökének.
Nem hallgat ő oda, mikor a fűzfasíp
plüssből-pöffeszkedőn fújja zengzeteit,
nem kell álcáznia a szót, mikor kimondja,
lelkét rávennie örökös nyugalomra,
hogy békéje legyen: feladni szent ügyét,
hülyét mímelni, hogy megtűrjék a hülyék.
André Chénier.
Fannihoz.
Fannihoz.
Fanni, ki boldogan ott lehet közeledben,
látva, hogy szólsz, pirulsz, ajkad mosolyra rebben,
tudja, mily isteni lakókat rejt az ég.
A báj, a tisztaság mindazzal, ami vonzó,
ártatlanul kibomló
ifjú szépségedet csak megtetézte még.
Szép arcodon, amely csupa lelki nemesség,
szemérem s ifjúság rózsáit úgy keverték,
hogy csak még bűvölőbb varázsod általa;
s szemed, ajkad, szavad oly mézzel telítették:
hasztalan igyekeznék
óvni tőle szívét a bölcsesség maga.
Ó miért nem övez minden fény s büszke fenség,
mit a győzelem ad s a szépség és tehetség,
hogy csak enyém legyen szemed s gondolatod:
hogy ha messze vagy is tőlem, szívedben éljek,
mint ahogy drága képed
mindig szívemben él, akárhol is vagyok.
Itt járt – mondom. De szép! – lelkesült minden érte;
ilyen volt a szeme, ilyen volt a beszéde,
ilyen a köntöse, a hangja, a szava.
Itt ült a pázsiton, letekintett a rétre
és elmerengve nézte,
hogy kígyózik alant a Szajna vonala.
Képeddel, kedves, így bujdosom a vadonban:
mint erdő sűrűjén iramlik tova gyorsan
a gímszarvas, melyet az ólom eltalált.
Halált hozó sebét hurcolja, míg menekszik;
forrás partjára fekszik,
pihegve elalél, és várja a halált.
André Chénier.
Fanni, ki boldogan ott lehet közeledben,
látva, hogy szólsz, pirulsz, ajkad mosolyra rebben,
tudja, mily isteni lakókat rejt az ég.
A báj, a tisztaság mindazzal, ami vonzó,
ártatlanul kibomló
ifjú szépségedet csak megtetézte még.
Szép arcodon, amely csupa lelki nemesség,
szemérem s ifjúság rózsáit úgy keverték,
hogy csak még bűvölőbb varázsod általa;
s szemed, ajkad, szavad oly mézzel telítették:
hasztalan igyekeznék
óvni tőle szívét a bölcsesség maga.
Ó miért nem övez minden fény s büszke fenség,
mit a győzelem ad s a szépség és tehetség,
hogy csak enyém legyen szemed s gondolatod:
hogy ha messze vagy is tőlem, szívedben éljek,
mint ahogy drága képed
mindig szívemben él, akárhol is vagyok.
Itt járt – mondom. De szép! – lelkesült minden érte;
ilyen volt a szeme, ilyen volt a beszéde,
ilyen a köntöse, a hangja, a szava.
Itt ült a pázsiton, letekintett a rétre
és elmerengve nézte,
hogy kígyózik alant a Szajna vonala.
Képeddel, kedves, így bujdosom a vadonban:
mint erdő sűrűjén iramlik tova gyorsan
a gímszarvas, melyet az ólom eltalált.
Halált hozó sebét hurcolja, míg menekszik;
forrás partjára fekszik,
pihegve elalél, és várja a halált.
André Chénier.
Ondine.
Ondine.
Je croyais entendre
Une vague harmonie enchanter mon sommeil,
Et près de moi s'épandre un murmure pareil
Aux chants entrecoupés d'une voix triste
et tendre.
C. Brugnot - Les deux Génies.
- « Écoute! - Écoute! - C'est moi, c'est Ondine qui frôle de ces gouttes d'eau les losanges sonores
de ta fenêtre illuminée par les mornes rayons de la lune; et voici, en robe de moire, la dame
châtelaine qui contemple à son balcon la belle nuit étoilée et le beau lac endormi.
« Chaque flot est un ondin qui nage dans le courant, chaque courant est un sentier qui serpente
vers mon palais, et mon palais est bâti fluide, au fond du lac, dans le triangle du feu, de la terre
et de l'air.
« Écoute! — Écoute! — Mon père bat l'eau coassante d'une branche d'aulne verte, et mes sœurs
caressent de leurs bras d'écume les fraîches îles d'herbes, de nénuphars et de glaïeuls, ou se
moquent du saule caduc et barbu qui pêche à la ligne. »
Sa chanson murmurée, elle me supplia de recevoir son anneau à mon doigt, pour être l'époux
d'une Ondine, et de visiter avec elle son palais, pour être le roi des lacs.
Et comme je lui répondais que j'aimais une mortelle, boudeuse et dépitée, elle pleura quelques
larmes, poussa un éclat de rire, et s'évanouit en giboulées qui ruisselèrent blanches le long de
mes vitraux bleus.
Aloysius Bertrand.
Je croyais entendre
Une vague harmonie enchanter mon sommeil,
Et près de moi s'épandre un murmure pareil
Aux chants entrecoupés d'une voix triste
et tendre.
C. Brugnot - Les deux Génies.
- « Écoute! - Écoute! - C'est moi, c'est Ondine qui frôle de ces gouttes d'eau les losanges sonores
de ta fenêtre illuminée par les mornes rayons de la lune; et voici, en robe de moire, la dame
châtelaine qui contemple à son balcon la belle nuit étoilée et le beau lac endormi.
« Chaque flot est un ondin qui nage dans le courant, chaque courant est un sentier qui serpente
vers mon palais, et mon palais est bâti fluide, au fond du lac, dans le triangle du feu, de la terre
et de l'air.
« Écoute! — Écoute! — Mon père bat l'eau coassante d'une branche d'aulne verte, et mes sœurs
caressent de leurs bras d'écume les fraîches îles d'herbes, de nénuphars et de glaïeuls, ou se
moquent du saule caduc et barbu qui pêche à la ligne. »
Sa chanson murmurée, elle me supplia de recevoir son anneau à mon doigt, pour être l'époux
d'une Ondine, et de visiter avec elle son palais, pour être le roi des lacs.
Et comme je lui répondais que j'aimais une mortelle, boudeuse et dépitée, elle pleura quelques
larmes, poussa un éclat de rire, et s'évanouit en giboulées qui ruisselèrent blanches le long de
mes vitraux bleus.
Aloysius Bertrand.
Le Marchand de tulipes.
Le Marchand de tulipes.
La tulipe est parmi les fleurs
Le Marchand de tulipes.
La tulipe est parmi les fleurs
ce que le paon est parmi les oiseaux.
L’une est sans parfum, l’autre est sans
voix; l’une s'enorgueillit de sa robe,
l’autre de sa queue.
Le Jardin des fleurs rares et curieuses.
Nul bruit, si ce n'est le froissement de feuillets de vélin sous les doigts du docteur Huylten, qui ne
détachait les yeux de sa bible jonchée de gothiques enluminures que pour admirer l'or et le
pourpre de deux poissons captifs aux humides flancs d'un bocal.
Les battants de la porte roulèrent: c'était un marchand fleuriste qui, le bras chargés de plusieurs
pois de tulipes, s'excusa d'interrompre la lecture d'un aussi savant personnage.
- « Maître, dit-il, voici le trésor des trésors, la merveille des merveilles, un oignon comme il n'en
fleurit jamais qu'un par siècle dans le sérail de l'empereur de Constantinople!
- Une tulipe! s'écria le vieillard courroucé, une tulipe! ce symbole de l'orgueil et de la luxure qui
ont engendré dans la malheureuse cité de Wittemberg la détestable hérésie de Luther et de
Mélanchton! »
Maître Huylten agrafa le fermail de sa bible, rangea ses lunettes dans leur étui, et tira le rideau
de la fenêtre, qui laissa voir au soleil une fleur de la passion avec sa couronne d'épine, son
éponge, son fouet, ses clous et les cinq plaies de Notre-Seigneur.
Le marchand de tulipes s'inclina respectueusement et en silence, déconcerté par un regard
inquisiteur du duc d'Albe dont le portrait, chef-d'œuvre d'Holbein, était appendu à la muraille.
Aloysius Bertrand.
ce que le paon est parmi les oiseaux.
L’une est sans parfum, l’autre est sans
voix; l’une s'enorgueillit de sa robe,
l’autre de sa queue.
Le Jardin des fleurs rares et curieuses.
Nul bruit, si ce n'est le froissement de feuillets de vélin sous les doigts du docteur Huylten, qui ne
détachait les yeux de sa bible jonchée de gothiques enluminures que pour admirer l'or et le
pourpre de deux poissons captifs aux humides flancs d'un bocal.
Les battants de la porte roulèrent: c'était un marchand fleuriste qui, le bras chargés de plusieurs
pois de tulipes, s'excusa d'interrompre la lecture d'un aussi savant personnage.
- « Maître, dit-il, voici le trésor des trésors, la merveille des merveilles, un oignon comme il n'en
fleurit jamais qu'un par siècle dans le sérail de l'empereur de Constantinople!
- Une tulipe! s'écria le vieillard courroucé, une tulipe! ce symbole de l'orgueil et de la luxure qui
ont engendré dans la malheureuse cité de Wittemberg la détestable hérésie de Luther et de
Mélanchton! »
Maître Huylten agrafa le fermail de sa bible, rangea ses lunettes dans leur étui, et tira le rideau
de la fenêtre, qui laissa voir au soleil une fleur de la passion avec sa couronne d'épine, son
éponge, son fouet, ses clous et les cinq plaies de Notre-Seigneur.
Le marchand de tulipes s'inclina respectueusement et en silence, déconcerté par un regard
inquisiteur du duc d'Albe dont le portrait, chef-d'œuvre d'Holbein, était appendu à la muraille.
Aloysius Bertrand.
La tulipe est parmi les fleurs
Le Marchand de tulipes.
La tulipe est parmi les fleurs
ce que le paon est parmi les oiseaux.
L’une est sans parfum, l’autre est sans
voix; l’une s'enorgueillit de sa robe,
l’autre de sa queue.
Le Jardin des fleurs rares et curieuses.
Nul bruit, si ce n'est le froissement de feuillets de vélin sous les doigts du docteur Huylten, qui ne
détachait les yeux de sa bible jonchée de gothiques enluminures que pour admirer l'or et le
pourpre de deux poissons captifs aux humides flancs d'un bocal.
Les battants de la porte roulèrent: c'était un marchand fleuriste qui, le bras chargés de plusieurs
pois de tulipes, s'excusa d'interrompre la lecture d'un aussi savant personnage.
- « Maître, dit-il, voici le trésor des trésors, la merveille des merveilles, un oignon comme il n'en
fleurit jamais qu'un par siècle dans le sérail de l'empereur de Constantinople!
- Une tulipe! s'écria le vieillard courroucé, une tulipe! ce symbole de l'orgueil et de la luxure qui
ont engendré dans la malheureuse cité de Wittemberg la détestable hérésie de Luther et de
Mélanchton! »
Maître Huylten agrafa le fermail de sa bible, rangea ses lunettes dans leur étui, et tira le rideau
de la fenêtre, qui laissa voir au soleil une fleur de la passion avec sa couronne d'épine, son
éponge, son fouet, ses clous et les cinq plaies de Notre-Seigneur.
Le marchand de tulipes s'inclina respectueusement et en silence, déconcerté par un regard
inquisiteur du duc d'Albe dont le portrait, chef-d'œuvre d'Holbein, était appendu à la muraille.
Aloysius Bertrand.
ce que le paon est parmi les oiseaux.
L’une est sans parfum, l’autre est sans
voix; l’une s'enorgueillit de sa robe,
l’autre de sa queue.
Le Jardin des fleurs rares et curieuses.
Nul bruit, si ce n'est le froissement de feuillets de vélin sous les doigts du docteur Huylten, qui ne
détachait les yeux de sa bible jonchée de gothiques enluminures que pour admirer l'or et le
pourpre de deux poissons captifs aux humides flancs d'un bocal.
Les battants de la porte roulèrent: c'était un marchand fleuriste qui, le bras chargés de plusieurs
pois de tulipes, s'excusa d'interrompre la lecture d'un aussi savant personnage.
- « Maître, dit-il, voici le trésor des trésors, la merveille des merveilles, un oignon comme il n'en
fleurit jamais qu'un par siècle dans le sérail de l'empereur de Constantinople!
- Une tulipe! s'écria le vieillard courroucé, une tulipe! ce symbole de l'orgueil et de la luxure qui
ont engendré dans la malheureuse cité de Wittemberg la détestable hérésie de Luther et de
Mélanchton! »
Maître Huylten agrafa le fermail de sa bible, rangea ses lunettes dans leur étui, et tira le rideau
de la fenêtre, qui laissa voir au soleil une fleur de la passion avec sa couronne d'épine, son
éponge, son fouet, ses clous et les cinq plaies de Notre-Seigneur.
Le marchand de tulipes s'inclina respectueusement et en silence, déconcerté par un regard
inquisiteur du duc d'Albe dont le portrait, chef-d'œuvre d'Holbein, était appendu à la muraille.
Aloysius Bertrand.
dimanche 23 octobre 2011
Sellö
Sellő
...Hallani véltem akkor oly lágy
harmóniát, álomra bűvölőn s
közelemben olyan suttogást, mint
midőn el-elakad a dal édes,
bánatos ajkon...
Ch. Brugnot: A két Nemtő
– Hallgass ide! – Hallgass csak ide! – Én vagyok itt,
Sellő, én dörgölöm szét ezeket a vízcseppeket zord hold-
ragyogtatta ablakod zengő üveglapjain; – habselyem estélyi
ruhájában, íme, várúrnő jártatja erkélyéről tekintetét a szép
csillagos mennybolton és a szendergő szép tavon.
Minden hullám sellő, gyors áramban úszó, minden áram
ösvény palotám iránt kígyózó, palotám pedig folyékony
anyagból épült, fenekén a tónak, a tűz, a föld, a lég
háromszögében.
– Hallgass ide! – Hallgass csak ide! – Apám zöld égerfaággal
veri a brekegő vizet, s lánytestvéreim tajtékkarjukkal
cirógatják a fűtől, vízirózsától, kardvirágtól üde szigeteket,
jót nevetve a roskatag szakállas, a horgászbotját tartó öreg
fűzön!
Ezt zümmögte-dúdolta, s rá akart venni, húzhassa
ujjamra karikagyűrűjét, házasodjam egy Sellővel össze,
menjek vele megnézni a palotáját, legyek a tavak királya.
De hogy megmondtam neki, halandót szeretek, durcás
lett és bosszús, ejtett néhány könnyet, majd kacajra fakadt,
aztán egyszerre havas esővé vált, fehéren patakzott
ablakom zöldes üvegén végig.
Aloysius Bertrand.
...Hallani véltem akkor oly lágy
harmóniát, álomra bűvölőn s
közelemben olyan suttogást, mint
midőn el-elakad a dal édes,
bánatos ajkon...
Ch. Brugnot: A két Nemtő
– Hallgass ide! – Hallgass csak ide! – Én vagyok itt,
Sellő, én dörgölöm szét ezeket a vízcseppeket zord hold-
ragyogtatta ablakod zengő üveglapjain; – habselyem estélyi
ruhájában, íme, várúrnő jártatja erkélyéről tekintetét a szép
csillagos mennybolton és a szendergő szép tavon.
Minden hullám sellő, gyors áramban úszó, minden áram
ösvény palotám iránt kígyózó, palotám pedig folyékony
anyagból épült, fenekén a tónak, a tűz, a föld, a lég
háromszögében.
– Hallgass ide! – Hallgass csak ide! – Apám zöld égerfaággal
veri a brekegő vizet, s lánytestvéreim tajtékkarjukkal
cirógatják a fűtől, vízirózsától, kardvirágtól üde szigeteket,
jót nevetve a roskatag szakállas, a horgászbotját tartó öreg
fűzön!
Ezt zümmögte-dúdolta, s rá akart venni, húzhassa
ujjamra karikagyűrűjét, házasodjam egy Sellővel össze,
menjek vele megnézni a palotáját, legyek a tavak királya.
De hogy megmondtam neki, halandót szeretek, durcás
lett és bosszús, ejtett néhány könnyet, majd kacajra fakadt,
aztán egyszerre havas esővé vált, fehéren patakzott
ablakom zöldes üvegén végig.
Aloysius Bertrand.
Tulipánárus
Tulipánárus
A tulipán a virágok között olyan,
mint a páva a madarak között.
Az egyiknek nincs illata,
a másiknak nincs éneke,
az egyik büszke a ruhájára, a másik a farkára.
Ritka és különös Virágok Kertje.
Aloysius Bertrand.
A tulipán a virágok között olyan,
mint a páva a madarak között.
Az egyiknek nincs illata,
a másiknak nincs éneke,
az egyik büszke a ruhájára, a másik a farkára.
Ritka és különös Virágok Kertje.
Aloysius Bertrand.
A kőműves
A kőműves
A kőműves mester. – Nézzétek
ezeket a bástyákat, ezeket az erődítményeket;
azt mondhatnánk, az öröklétnek épültek.
Schiller: Tell Vilmos.
Ábrahám Kupfer, a kőműves énekel, kezében vakolókanállal a beállványozott levegőben - olyan
magasan, hogy miközben a nagyharang gót verseit olvassa, vízszintezi lábát, a harminc boltívű
templomot és az egész várost harminc templomával.
Látja, hogyan okádják a palatető vizét a kőszörnyek a galériák bonyolult szakadékaiba, az
ablakokra, a függő vezérkövekre, a haranglábakra, a fia-tornyokra, a tetőkre és ácsolatokra,
amelyekre nagy ívben szürke foltot fest a fácánkakas félkörben kikanyarított és mozdulatlan
szárnya.
Látja a csillagformára szabott erődítményeket, ahol a fellegvár úgy pöffeszkedik, mint a tyúk
szüret után a törkölyön, látja a palotaudvarokat, ahol a nap kiszárította a vizeket, és a
monostorok csarnokait, ahol árnyékok kerülgetik az oszlopokat.
A külvárosba császári csapatokat szállásoltak. Amott lovag dobol. Ábrahám Kupfer jól látja
háromszarvú kalapját, a posztó rikító vörösét, zsinórral keresztezett kokárdáját és szalaggal
bekötött copfját.
Amit még lát, azok a pribékek, akik belemerülve a lombáradatba, a széles smaragd pázsiton,
fából faragott, májusfára tűzött madárra lődöznek nehéz puskával.
És este, mikor a katedrális boldog hajója elszenderedik, álmában kezét keresztbe téve,
észreveszi létrájáról, hogy a horizonton katonák felgyújtotta falu lángol,
mint üstökös az éjszakában.
Bertrand Aloysius
A kőműves mester. – Nézzétek
ezeket a bástyákat, ezeket az erődítményeket;
azt mondhatnánk, az öröklétnek épültek.
Schiller: Tell Vilmos.
Ábrahám Kupfer, a kőműves énekel, kezében vakolókanállal a beállványozott levegőben - olyan
magasan, hogy miközben a nagyharang gót verseit olvassa, vízszintezi lábát, a harminc boltívű
templomot és az egész várost harminc templomával.
Látja, hogyan okádják a palatető vizét a kőszörnyek a galériák bonyolult szakadékaiba, az
ablakokra, a függő vezérkövekre, a haranglábakra, a fia-tornyokra, a tetőkre és ácsolatokra,
amelyekre nagy ívben szürke foltot fest a fácánkakas félkörben kikanyarított és mozdulatlan
szárnya.
Látja a csillagformára szabott erődítményeket, ahol a fellegvár úgy pöffeszkedik, mint a tyúk
szüret után a törkölyön, látja a palotaudvarokat, ahol a nap kiszárította a vizeket, és a
monostorok csarnokait, ahol árnyékok kerülgetik az oszlopokat.
A külvárosba császári csapatokat szállásoltak. Amott lovag dobol. Ábrahám Kupfer jól látja
háromszarvú kalapját, a posztó rikító vörösét, zsinórral keresztezett kokárdáját és szalaggal
bekötött copfját.
Amit még lát, azok a pribékek, akik belemerülve a lombáradatba, a széles smaragd pázsiton,
fából faragott, májusfára tűzött madárra lődöznek nehéz puskával.
És este, mikor a katedrális boldog hajója elszenderedik, álmában kezét keresztbe téve,
észreveszi létrájáról, hogy a horizonton katonák felgyújtotta falu lángol,
mint üstökös az éjszakában.
Bertrand Aloysius
Velence s Bologna felől.
Velence s Bologna felől.
Velence s Bologna felől most nem beszélek,
Ferrarát, Páduát, Milánót is hagyom,
s Nápolyt, Flórencet is, meg hogy köztük vajon
ki jobb hadviselő, s kereskedést ki értett.
Halld inkább dolgait az egyház székhelyének,
ahol a tunyasága legdúsabb vagyon,
s a hármas korona gőgje az oltalom
gyűlöletnek, sunyi becsvágynak, színlelésnek.
Tudd meg, hogy itt a jó és balszerencse és
a bűn meg az erény, gyönyör és szenvedés,
tudás és balgaság tenyészik jó kövéren.
Szóval Peletier, mint amaz Őskaosz
ölében, úgy nyüzsög együtt itt zavaros
módon, mi jót s gonoszt csak lelsz a föld színén fenn.
Joachim du Bellay.
Velence s Bologna felől most nem beszélek,
Ferrarát, Páduát, Milánót is hagyom,
s Nápolyt, Flórencet is, meg hogy köztük vajon
ki jobb hadviselő, s kereskedést ki értett.
Halld inkább dolgait az egyház székhelyének,
ahol a tunyasága legdúsabb vagyon,
s a hármas korona gőgje az oltalom
gyűlöletnek, sunyi becsvágynak, színlelésnek.
Tudd meg, hogy itt a jó és balszerencse és
a bűn meg az erény, gyönyör és szenvedés,
tudás és balgaság tenyészik jó kövéren.
Szóval Peletier, mint amaz Őskaosz
ölében, úgy nyüzsög együtt itt zavaros
módon, mi jót s gonoszt csak lelsz a föld színén fenn.
Joachim du Bellay.
Le Maçon.
Le Maçon.
Le maître Maçon. - Regardez ces
bastions, ces contreforts: on les
dirait construits pour l'éternité.
Schiller - Guillaume-Tell.
Le maçon Abraham Knupfer chante, la truelle à la main, dans les airs échafaudé, – si haut que,
lisant les vers gothiques du bourdon, il nivelle de ses pieds et l’église aux trente arc-boutants, et
la ville aux trente églises.
Il voit les tarasques de pierre vomir l’eau des ardoises dans l’abîme confus des galeries, des
fenêtres, des pendentifs, des clochetons, des tourelles, des toits et des charpentes, que tache
d’un point gris l’aile échancrée et immobile du tiercelet.
Il voit les fortifications qui se découpent en étoile, la citadelle qui se rengorge comme une géline
dans un tourteau, les cours des palais où le soleil tarit les fontaines, et les cloîtres des
monastères où l’ombre tourne autour des piliers.
Les troupes impériales se sont logées dans le faubourg. Voilà qu’un cavalier tambourine là-bas.
Abraham Knupfer distingue son chapeau à trois cornes, ses aiguillettes de laine rouge, sa
cocarde traversée d’une ganse, et sa queue nouée d’un ruban.
Ce qu’il voit encore, ce sont des soudards qui, dans le parc empanaché de gigantesques ramées,
sur de larges pelouses d’émeraude, criblent de coups d’arquebuse un oiseau de bois fiché à la
pointe d’un mai.
Et le soir, quand la nef harmonique de la cathédrale s’endormit couchée les bras en croix, il
aperçut, de l’échelle, à l’horizon, un village incendié par des gens de guerre, qui flamboyait
comme une comète dans l’azur.
Aloysius Bertrand.
Le maître Maçon. - Regardez ces
bastions, ces contreforts: on les
dirait construits pour l'éternité.
Schiller - Guillaume-Tell.
Le maçon Abraham Knupfer chante, la truelle à la main, dans les airs échafaudé, – si haut que,
lisant les vers gothiques du bourdon, il nivelle de ses pieds et l’église aux trente arc-boutants, et
la ville aux trente églises.
Il voit les tarasques de pierre vomir l’eau des ardoises dans l’abîme confus des galeries, des
fenêtres, des pendentifs, des clochetons, des tourelles, des toits et des charpentes, que tache
d’un point gris l’aile échancrée et immobile du tiercelet.
Il voit les fortifications qui se découpent en étoile, la citadelle qui se rengorge comme une géline
dans un tourteau, les cours des palais où le soleil tarit les fontaines, et les cloîtres des
monastères où l’ombre tourne autour des piliers.
Les troupes impériales se sont logées dans le faubourg. Voilà qu’un cavalier tambourine là-bas.
Abraham Knupfer distingue son chapeau à trois cornes, ses aiguillettes de laine rouge, sa
cocarde traversée d’une ganse, et sa queue nouée d’un ruban.
Ce qu’il voit encore, ce sont des soudards qui, dans le parc empanaché de gigantesques ramées,
sur de larges pelouses d’émeraude, criblent de coups d’arquebuse un oiseau de bois fiché à la
pointe d’un mai.
Et le soir, quand la nef harmonique de la cathédrale s’endormit couchée les bras en croix, il
aperçut, de l’échelle, à l’horizon, un village incendié par des gens de guerre, qui flamboyait
comme une comète dans l’azur.
Aloysius Bertrand.
Je ne te conterai de Bologne et Venise.
Je ne te conterai de Bologne et Venise.
Je ne te conterai de Bologne et Venise,
De Padoue et Ferrare et de Milan encor,
De Naples, de Florence, et lesquelles sont or
Meilleures pour la guerre ou pour la marchandise.
Je te raconterai du siège de l'Église,
Qui fait d'oisiveté son plus riche trésor,
Et qui dessous l'orgueil de trois couronnes d'or
Couve l'ambition, la haine et la feintise :
Je te dirai qu'ici le bonheur et malheur,
Le vice, la vertu, le plaisir, la douleur,
La science honorable et l'ignorance abonde.
Bref, je dirai qu'ici, comme en ce vieux chaos,
Se trouve, Peletier, confusément enclos
Tout ce qu'on voit de bien et de mal en ce monde.
Joachim du Bellay.
Je ne te conterai de Bologne et Venise,
De Padoue et Ferrare et de Milan encor,
De Naples, de Florence, et lesquelles sont or
Meilleures pour la guerre ou pour la marchandise.
Je te raconterai du siège de l'Église,
Qui fait d'oisiveté son plus riche trésor,
Et qui dessous l'orgueil de trois couronnes d'or
Couve l'ambition, la haine et la feintise :
Je te dirai qu'ici le bonheur et malheur,
Le vice, la vertu, le plaisir, la douleur,
La science honorable et l'ignorance abonde.
Bref, je dirai qu'ici, comme en ce vieux chaos,
Se trouve, Peletier, confusément enclos
Tout ce qu'on voit de bien et de mal en ce monde.
Joachim du Bellay.
Je ne commis jamais fraude ni maléfice.
Je ne commis jamais fraude ni maléfice.
Je ne commis jamais fraude ni maléfice,
Je ne doutai jamais des points de notre foi,
Je n'ai point violé l'ordonnance du roi,
Et n'ai point éprouvé la rigueur de justice :
J'ai fait à mon seigneur fidèlement service,
Je fais pour mes amis ce que je puis et doy,
Et crois que jusqu'ici nul ne se plaint de moi,
Que vers lui j'aye fait quelque mauvais office.
Voilà ce que je suis. Et toutefois, Vineus,
Comme un qui est aux dieux et aux hommes haineux
Le malheur me poursuit et toujours m'importune :
Mais j'ai ce beau confort en mon adversité,
C'est qu'on dit que je n'ai ce malheur mérité,
Et que digne je suis de meilleure fortune.
Joachim du Bellay.
Je ne commis jamais fraude ni maléfice,
Je ne doutai jamais des points de notre foi,
Je n'ai point violé l'ordonnance du roi,
Et n'ai point éprouvé la rigueur de justice :
J'ai fait à mon seigneur fidèlement service,
Je fais pour mes amis ce que je puis et doy,
Et crois que jusqu'ici nul ne se plaint de moi,
Que vers lui j'aye fait quelque mauvais office.
Voilà ce que je suis. Et toutefois, Vineus,
Comme un qui est aux dieux et aux hommes haineux
Le malheur me poursuit et toujours m'importune :
Mais j'ai ce beau confort en mon adversité,
C'est qu'on dit que je n'ai ce malheur mérité,
Et que digne je suis de meilleure fortune.
Joachim du Bellay.
Il fait bon voir, Magny…
Il fait bon voir, Magny…
Il fait bon voir, Magny, ces Coïons magnifiques,
Leur superbe Arsenal, leurs vaisseaux, leur abord,
Leur saint Marc, leur palais, leur Realte, leur port,
Leurs changes, leurs profits, leur banque et leurs trafiques :
Il fait bon voir le bec de leurs chapprons antiques,
Leurs robes à grand'manche, et leurs bonnets sans bord,
Leur parler tout grossier, leur gravité, leur port,
Et leurs sages avis aux affaires publiques.
Il fait bon voir de tout leur Sénat ballotter,
Il fait bon voir partout leurs gondoles flotter,
Leurs femmes, leurs festins, leur vivre solitaire :
Mais ce que l'on en doit le meilleur estimer,
C'est quand ces vieux cocus vont épouser la mer,
Dont ils sont les maris, et le Turc l'adultère.
Joachim du Bellay.
Il fait bon voir, Magny, ces Coïons magnifiques,
Leur superbe Arsenal, leurs vaisseaux, leur abord,
Leur saint Marc, leur palais, leur Realte, leur port,
Leurs changes, leurs profits, leur banque et leurs trafiques :
Il fait bon voir le bec de leurs chapprons antiques,
Leurs robes à grand'manche, et leurs bonnets sans bord,
Leur parler tout grossier, leur gravité, leur port,
Et leurs sages avis aux affaires publiques.
Il fait bon voir de tout leur Sénat ballotter,
Il fait bon voir partout leurs gondoles flotter,
Leurs femmes, leurs festins, leur vivre solitaire :
Mais ce que l'on en doit le meilleur estimer,
C'est quand ces vieux cocus vont épouser la mer,
Dont ils sont les maris, et le Turc l'adultère.
Joachim du Bellay.
samedi 22 octobre 2011
Én nem csaltam sosem...
Én nem csaltam sosem...
Én nem csaltam sosem, bűnt el nem követtem,
Én nem vitattam a szent hittételeket,
Nem hágtam át, mit a király rendelkezett,
És törvényi szigor nem tört pálcát felettem,
Én mindig uramat hűségesen követtem,
Én barátaimért megtettem, mit lehet,
S eleddig úgy hiszem, panaszt senki se tett,
Hogy jóindulatom nem volt felé töretlen,
Íme ez vagyok én. És mégis, jó Vineus,
Mint kit dühödve sújt ég is földi erő,
Balszerencse kísér kínomban lelve kedvét,
De sok gondom között öröm is jut talán,
Hisz azt mondják, a baj méltatlan sújt reám,
S tehetségem szerint jobb sorsot érdemelnék.
Joachim du Bellay
Én nem csaltam sosem, bűnt el nem követtem,
Én nem vitattam a szent hittételeket,
Nem hágtam át, mit a király rendelkezett,
És törvényi szigor nem tört pálcát felettem,
Én mindig uramat hűségesen követtem,
Én barátaimért megtettem, mit lehet,
S eleddig úgy hiszem, panaszt senki se tett,
Hogy jóindulatom nem volt felé töretlen,
Íme ez vagyok én. És mégis, jó Vineus,
Mint kit dühödve sújt ég is földi erő,
Balszerencse kísér kínomban lelve kedvét,
De sok gondom között öröm is jut talán,
Hisz azt mondják, a baj méltatlan sújt reám,
S tehetségem szerint jobb sorsot érdemelnék.
Joachim du Bellay
No nézd csak De Magny ...
No nézd csak De Magny ...
No, nézd csak, De Magny, e nagyszerű pofákat,
a pompás arzenált, Rialtot, palotát,
hajókat, kikötőt, a Szent Márk templomát,
bankokat, boltokat, hol üzletre vadásznak,
vagy nézd csak fejükön az ómódi csigákat,
a bő kabátokat, sapkáik bársonyát,
viselkedésüket, mely méltóságot ad,
és nézd csak, nézd, milyen bölcsen politizálnak.
És nézd, az asszonyok, és nézd, a víg világ,
örökös ünnepély, lebegő gondolák,
és nézd, a sok komoly és imbolygó szenátor!
Vagy e felszarvazott vén férjekre figyelj:
most lépnek nászra épp a tengerrel, amely
őket, a férjet, a törökkel csalja hátul.
Joachim du Bellay
No, nézd csak, De Magny, e nagyszerű pofákat,
a pompás arzenált, Rialtot, palotát,
hajókat, kikötőt, a Szent Márk templomát,
bankokat, boltokat, hol üzletre vadásznak,
vagy nézd csak fejükön az ómódi csigákat,
a bő kabátokat, sapkáik bársonyát,
viselkedésüket, mely méltóságot ad,
és nézd csak, nézd, milyen bölcsen politizálnak.
És nézd, az asszonyok, és nézd, a víg világ,
örökös ünnepély, lebegő gondolák,
és nézd, a sok komoly és imbolygó szenátor!
Vagy e felszarvazott vén férjekre figyelj:
most lépnek nászra épp a tengerrel, amely
őket, a férjet, a törökkel csalja hátul.
Joachim du Bellay
Un rêve.
Un rêve.
J'ai rêvé tant et plus,
mais je n'y entends note.
Pantagruel, livre III.
Il était nuit. Ce furent d'abord, — ainsi j'ai vu, ainsi je raconte, — une abbaye aux murailles
lézardées par la lune, — une forêt percée de sentiers tortueux, — et le Morimont grouillant
de capes et de chapeaux.
Ce furent ensuite, — ainsi j'ai entendu, ainsi je raconte, — le glas funèbre d'une cloche auquel
répondaient les sanglots funèbres d'une cellule, — des cris plaintifs et des rires féroces dont
frissonnait chaque fleur le long d'une ramée, — et les prières bourdonnantes des pénitents noirs
qui accompagnent un criminel au supplice.
Ce furent enfin, — ainsi s'acheva le rêve, ainsi je raconte, — un moine qui expirait couché dans la
cendre des agonisants, — une jeune fille qui se débattait pendue aux branches d'un chêne, — et
moi que le bourreau liait échevelé sur les rayons de la roue.
Dom Augustin, le prieur défunt, aura, en habit de cordelier, les honneurs de la chapelle ardente;
et Marguerite, que son amant a tuée, sera ensevelie dans sa blanche robe d'innocence, entre
quatre cierges de cire.
Mais moi, la barre du bourreau s'était, au premier coup, brisée comme un verre, les torches des
pénitents noirs s'étaient éteintes sous des torrents de pluie, la foule s'était écoulée avec les
ruisseaux débordés et rapides, — et je poursuivais d'autres songes vers le réveil.
Aloysius Bertrtand.
J'ai rêvé tant et plus,
mais je n'y entends note.
Pantagruel, livre III.
Il était nuit. Ce furent d'abord, — ainsi j'ai vu, ainsi je raconte, — une abbaye aux murailles
lézardées par la lune, — une forêt percée de sentiers tortueux, — et le Morimont grouillant
de capes et de chapeaux.
Ce furent ensuite, — ainsi j'ai entendu, ainsi je raconte, — le glas funèbre d'une cloche auquel
répondaient les sanglots funèbres d'une cellule, — des cris plaintifs et des rires féroces dont
frissonnait chaque fleur le long d'une ramée, — et les prières bourdonnantes des pénitents noirs
qui accompagnent un criminel au supplice.
Ce furent enfin, — ainsi s'acheva le rêve, ainsi je raconte, — un moine qui expirait couché dans la
cendre des agonisants, — une jeune fille qui se débattait pendue aux branches d'un chêne, — et
moi que le bourreau liait échevelé sur les rayons de la roue.
Dom Augustin, le prieur défunt, aura, en habit de cordelier, les honneurs de la chapelle ardente;
et Marguerite, que son amant a tuée, sera ensevelie dans sa blanche robe d'innocence, entre
quatre cierges de cire.
Mais moi, la barre du bourreau s'était, au premier coup, brisée comme un verre, les torches des
pénitents noirs s'étaient éteintes sous des torrents de pluie, la foule s'était écoulée avec les
ruisseaux débordés et rapides, — et je poursuivais d'autres songes vers le réveil.
Aloysius Bertrtand.
Scarbo.
Scarbo.
Mon Dieu, accordez-moi, à l'heure de ma mort,
les prières d'un prêtre,
un linceul de toile,
une bière de sapin
et un lieu sec.
Les patenôtres de Monsieur le Maréchal.
« Que tu meures absous ou damné, marmottait Scarbo cette nuit à mon oreille, tu auras pour
linceul une toile d'araignée, et j'ensevelirai l'araignée avec toi!
— Oh! que du moins j'aie pour linceul, lui répondais-je, les yeux rouges d'avoir tant pleuré, —
une feuille du tremble dans laquelle me bercera l'haleine du lac.
— Non! — ricanait le nain railleur, — tu serais la pâture de l'escarbot qui chasse, le soir, aux
moucherons aveuglés par le soleil couchant!
— Aimes-tu donc mieux, lui répliquai-je, larmoyant toujours, — aimes-tu donc mieux que je sois
sucé d'une tarentule à trompe d'éléphant?
— Eh bien, — ajouta-t-il, — console-toi, tu auras pour linceul les bandelettes tachetées d'or d'une
peau de serpent, dont je t'emmailloterai comme une momie.
« Et de la crypte ténébreuse de St-Bénigne, où je te coucherai debout contre la muraille, tu
entendras à loisir les petits enfants pleurer dans les limbes. »
Aloysius Bertrand.
Mon Dieu, accordez-moi, à l'heure de ma mort,
les prières d'un prêtre,
un linceul de toile,
une bière de sapin
et un lieu sec.
Les patenôtres de Monsieur le Maréchal.
« Que tu meures absous ou damné, marmottait Scarbo cette nuit à mon oreille, tu auras pour
linceul une toile d'araignée, et j'ensevelirai l'araignée avec toi!
— Oh! que du moins j'aie pour linceul, lui répondais-je, les yeux rouges d'avoir tant pleuré, —
une feuille du tremble dans laquelle me bercera l'haleine du lac.
— Non! — ricanait le nain railleur, — tu serais la pâture de l'escarbot qui chasse, le soir, aux
moucherons aveuglés par le soleil couchant!
— Aimes-tu donc mieux, lui répliquai-je, larmoyant toujours, — aimes-tu donc mieux que je sois
sucé d'une tarentule à trompe d'éléphant?
— Eh bien, — ajouta-t-il, — console-toi, tu auras pour linceul les bandelettes tachetées d'or d'une
peau de serpent, dont je t'emmailloterai comme une momie.
« Et de la crypte ténébreuse de St-Bénigne, où je te coucherai debout contre la muraille, tu
entendras à loisir les petits enfants pleurer dans les limbes. »
Aloysius Bertrand.
Heureux qui, comme Ulysse, a fait un beau voyage.
Heureux qui, comme Ulysse, a fait un beau voyage.
Heureux qui, comme Ulysse, a fait un beau voyage,
Ou comme cestuy-là qui conquit la toison,
Et puis est retourné, plein d'usage et raison,
Vivre entre ses parents le reste de son âge !
Quand reverrai-je, hélas, de mon petit village
Fumer la cheminée, et en quelle saison
Reverrai-je le clos de ma pauvre maison,
Qui m'est une province, et beaucoup davantage ?
Plus me plaît le séjour qu'ont bâti mes aïeux,
Que des palais Romains le front audacieux,
Plus que le marbre dur me plaît l'ardoise fine :
Plus mon Loir gaulois, que le Tibre latin,
Plus mon petit Liré, que le mont Palatin,
Et plus que l'air marin la doulceur angevine.
Joachim du Bellay.
Heureux qui, comme Ulysse, a fait un beau voyage,
Ou comme cestuy-là qui conquit la toison,
Et puis est retourné, plein d'usage et raison,
Vivre entre ses parents le reste de son âge !
Quand reverrai-je, hélas, de mon petit village
Fumer la cheminée, et en quelle saison
Reverrai-je le clos de ma pauvre maison,
Qui m'est une province, et beaucoup davantage ?
Plus me plaît le séjour qu'ont bâti mes aïeux,
Que des palais Romains le front audacieux,
Plus que le marbre dur me plaît l'ardoise fine :
Plus mon Loir gaulois, que le Tibre latin,
Plus mon petit Liré, que le mont Palatin,
Et plus que l'air marin la doulceur angevine.
Joachim du Bellay.
Iles.
Iles
Iles
lles où l’on ne prendra jamais terre
Iles où l’on ne descendra jamais
Iles couvertes de végétations
Iles tapies comme des jaguars
Iles muettes
Iles immobiles
Iles inoubliables et sans nom
Je lance mes chaussures par-dessus bord
car je voudrais bien aller
jusqu’à vous.
Blaise Cendrars.
Iles
lles où l’on ne prendra jamais terre
Iles où l’on ne descendra jamais
Iles couvertes de végétations
Iles tapies comme des jaguars
Iles muettes
Iles immobiles
Iles inoubliables et sans nom
Je lance mes chaussures par-dessus bord
car je voudrais bien aller
jusqu’à vous.
Blaise Cendrars.
vendredi 21 octobre 2011
Álom
Álom
Rengeteg mennyit álmodtam, de
egy hangot nem értek belőle.
Pantagruel, III. könyv
Éjszaka volt. Föltűnt először is – így láttam, így beszélem
– egy kolostor falait a hold meszelte csíkosra – egy erdő,
ösvények tekeregtek benne – és a Morimont, puha- és
keménykalapok nyüzsgésével.
Fölhangzott azután – így hallottam, így beszélem – egy
toronyból a lélekharang szava s válaszul rá halottsirató
zokogás egy cellából – jajpanasz és vad röhej, hogy
belereszketett minden levele egy lombos ágnak – majd
fekete vezeklő barátok zümmögő imája, vesztőhelyre
kísértek valami bűnöst.
Fölmerült utoljára – így végződött az álom, így beszélem
egy szerzetes, a haldoklók hamujában fetrengve-
haldokolva – egy fiatal lány, kötélen rángva, egy tölgyfa
ágára akasztva. És jómagam, ahogy csapzottan, kócosan
a kerék küllőire kötöz épp a hóhér.
Don Augustinus, a megboldogult perjel ferences csuhájában
ünnepi mód fekszik majd a ravatalon, és Margitot,
akit kedvese ölt meg, szűzi fehér ruhájában borítja
szemfödél négy viaszgyertya közt.
Ám mivel a hóhér husángja üvegként széttört az első
csapásra, s a fekete vezeklő barátok fáklyáit kioltotta a
szakadó zápor, s a tömeg szétfolyt a kiáradó, sebes
patakokkal – ébredésem felé más álmokat űztem.
Aloysius Bertrtand.
Rengeteg mennyit álmodtam, de
egy hangot nem értek belőle.
Pantagruel, III. könyv
Éjszaka volt. Föltűnt először is – így láttam, így beszélem
– egy kolostor falait a hold meszelte csíkosra – egy erdő,
ösvények tekeregtek benne – és a Morimont, puha- és
keménykalapok nyüzsgésével.
Fölhangzott azután – így hallottam, így beszélem – egy
toronyból a lélekharang szava s válaszul rá halottsirató
zokogás egy cellából – jajpanasz és vad röhej, hogy
belereszketett minden levele egy lombos ágnak – majd
fekete vezeklő barátok zümmögő imája, vesztőhelyre
kísértek valami bűnöst.
Fölmerült utoljára – így végződött az álom, így beszélem
egy szerzetes, a haldoklók hamujában fetrengve-
haldokolva – egy fiatal lány, kötélen rángva, egy tölgyfa
ágára akasztva. És jómagam, ahogy csapzottan, kócosan
a kerék küllőire kötöz épp a hóhér.
Don Augustinus, a megboldogult perjel ferences csuhájában
ünnepi mód fekszik majd a ravatalon, és Margitot,
akit kedvese ölt meg, szűzi fehér ruhájában borítja
szemfödél négy viaszgyertya közt.
Ám mivel a hóhér husángja üvegként széttört az első
csapásra, s a fekete vezeklő barátok fáklyáit kioltotta a
szakadó zápor, s a tömeg szétfolyt a kiáradó, sebes
patakokkal – ébredésem felé más álmokat űztem.
Aloysius Bertrtand.
jeudi 20 octobre 2011
Scarbo
Scarbo
Istenem, halálom órájára add meg
nekem egy pap imáit,
egy vászonszemfedőt,
egy fenyőfakoporsót,
s egy száraz helyet.
A Tábornagy úr Miatyánkjaiból.
– Akár föloldoznak, akár elkárhozol – motyogta a fülembe
Scarbo ezen az éjjelen –, egy pókháló lesz a szemfedőd,
s a pókot eltemetem majd veled együtt!
– Ó, legalább legyen – válaszoltam a sok sírástól vörös
szemmel – szemfedőm a rezgőnyárfa levele, hogy a belőle
szálló tavi lehelet ringasson engem.
– Nem! – röhögött gúnyosan a törpe –, a szarvasbogár
tápláléka leszel, mely este a lenyugvó naptól elvakított
szunyogokra vadászik!
– Hát inkább azt akarod – válaszoltam néki még mindig
könnyezve –, hogy egy elefántormányú tarantella-pók
szívja ki a vérem?
– Nos – tette hozzá –, vigasztalódj. Egy arannyal
pettyezett kígyóbőr lesz a szemfedőd, úgy pólyállak bele,
mint egy múmiát.
,,És Saint-Bénigne homályos kriptájából, ahol felállítva
a falnak támasztalak, kedvedre hallgathatod majd, hogy
sírnak a limbusban a kisgyerekek."
Aloysius Bertrand.
Istenem, halálom órájára add meg
nekem egy pap imáit,
egy vászonszemfedőt,
egy fenyőfakoporsót,
s egy száraz helyet.
A Tábornagy úr Miatyánkjaiból.
– Akár föloldoznak, akár elkárhozol – motyogta a fülembe
Scarbo ezen az éjjelen –, egy pókháló lesz a szemfedőd,
s a pókot eltemetem majd veled együtt!
– Ó, legalább legyen – válaszoltam a sok sírástól vörös
szemmel – szemfedőm a rezgőnyárfa levele, hogy a belőle
szálló tavi lehelet ringasson engem.
– Nem! – röhögött gúnyosan a törpe –, a szarvasbogár
tápláléka leszel, mely este a lenyugvó naptól elvakított
szunyogokra vadászik!
– Hát inkább azt akarod – válaszoltam néki még mindig
könnyezve –, hogy egy elefántormányú tarantella-pók
szívja ki a vérem?
– Nos – tette hozzá –, vigasztalódj. Egy arannyal
pettyezett kígyóbőr lesz a szemfedőd, úgy pólyállak bele,
mint egy múmiát.
,,És Saint-Bénigne homályos kriptájából, ahol felállítva
a falnak támasztalak, kedvedre hallgathatod majd, hogy
sírnak a limbusban a kisgyerekek."
Aloysius Bertrand.
Szonett a honvágyról.
Szonett a honvágyról.
Boldog ki mint Ulysses száz szép mérföldet bolygott
S járt gyapjas aranyért mint Jázon, régi hős,
Ki tűzhelyéhez aztán, már bölcs úr és idős,
Békén pihenni tért, hogy lenne csendbe boldog.
Hát én? látom-e még füstből fútt lenge fodrod
Kéményekkel pipázó falum, vén ismerős?
S kis házam, többem nékem, mint királynak az ős
Ország, hajh, lát-e még, kit sorsa messze sodrott?
Mert szebb volt, míg felém tetőd ős íve hajlék
Mint Róma csarnoka, a gőgös ormu hajlék
S szebb mint e durva márvány, palád, az enyhekék.
És drágább gall Loire-on Tibernél, a latínnál,
S a Lyré kicsi halma a híres Palatínnál
S e sós tengeri szélnél az édes honni lég.
Joachim du Bellay.
Boldog ki mint Ulysses száz szép mérföldet bolygott
S járt gyapjas aranyért mint Jázon, régi hős,
Ki tűzhelyéhez aztán, már bölcs úr és idős,
Békén pihenni tért, hogy lenne csendbe boldog.
Hát én? látom-e még füstből fútt lenge fodrod
Kéményekkel pipázó falum, vén ismerős?
S kis házam, többem nékem, mint királynak az ős
Ország, hajh, lát-e még, kit sorsa messze sodrott?
Mert szebb volt, míg felém tetőd ős íve hajlék
Mint Róma csarnoka, a gőgös ormu hajlék
S szebb mint e durva márvány, palád, az enyhekék.
És drágább gall Loire-on Tibernél, a latínnál,
S a Lyré kicsi halma a híres Palatínnál
S e sós tengeri szélnél az édes honni lég.
Joachim du Bellay.
Szigetek
Szigetek
Szigetek amelyek földjére sosem léphetünk
Szigetek ahol sosem szállhatunk ki
Szigetek dús növénytakaróval
Szigetek lapulók mint a jaguárok
Szigetek némák
Szigetek mozdulatlanok
Szigetek felejthetetlenek és névtelenek
Cipőmet áthajítom a hajókorláton
mert nagyon szeretnék
eljutni hozzátok
Blaise Cendrars.
Szigetek amelyek földjére sosem léphetünk
Szigetek ahol sosem szállhatunk ki
Szigetek dús növénytakaróval
Szigetek lapulók mint a jaguárok
Szigetek némák
Szigetek mozdulatlanok
Szigetek felejthetetlenek és névtelenek
Cipőmet áthajítom a hajókorláton
mert nagyon szeretnék
eljutni hozzátok
Blaise Cendrars.
Tu as bien fait de partir, Arthur Rimbaud
Tu as bien fait de partir, Arthur Rimbaud!
Tu as bien fait de partir, Arthur Rimbaud ! Tes dix-huit ans réfractaires à l'amitié, à la malveillance, à la sottise des poètes de Paris ainsi qu'au ronronnement d'abeille stérile de ta famille ardennaise un peu folle, tu as bien fait de les éparpiller aux vents du large, de les jeter sous le couteau de leur précoce guillotine. Tu as eu raison d'abandonner le boulevard des paresseux, les estaminets des pisse-lyres, pour l'enfer des bêtes, pour le commerce des rusés et le bonjour des simples.
Cet élan absurde du corps et de l'âme, ce boulet de canon qui atteint sa cible en la faisant éclater, oui, c'est bien là la vie d'un homme ! On ne peut pas, au sortir de l'enfance, indéfiniment étrangler son prochain. Si les volcans changent de place, leur lave parcourt le grand vide du monde et lui apporte des vertus qui chantent dans ses plaies.
Tu as bien fait de partir, Arthur Rimbaud ! Nous sommes quelques-uns à croire sans preuve le bonheur possible avec toi.
René Char.
Tu as bien fait de partir, Arthur Rimbaud ! Tes dix-huit ans réfractaires à l'amitié, à la malveillance, à la sottise des poètes de Paris ainsi qu'au ronronnement d'abeille stérile de ta famille ardennaise un peu folle, tu as bien fait de les éparpiller aux vents du large, de les jeter sous le couteau de leur précoce guillotine. Tu as eu raison d'abandonner le boulevard des paresseux, les estaminets des pisse-lyres, pour l'enfer des bêtes, pour le commerce des rusés et le bonjour des simples.
Cet élan absurde du corps et de l'âme, ce boulet de canon qui atteint sa cible en la faisant éclater, oui, c'est bien là la vie d'un homme ! On ne peut pas, au sortir de l'enfance, indéfiniment étrangler son prochain. Si les volcans changent de place, leur lave parcourt le grand vide du monde et lui apporte des vertus qui chantent dans ses plaies.
Tu as bien fait de partir, Arthur Rimbaud ! Nous sommes quelques-uns à croire sans preuve le bonheur possible avec toi.
René Char.
Paysage.
Paysage.
La terre est rouge
Le ciel est bleu
La végétation est d’un vert foncé
Ce paysage est cruel dur triste malgré la variété infinie
des formes végétatives
Malgré la grâce penchée des palmiers et les bouquets
éclatants des grands arbres en fleurs fleurs de carême.
Blaise Cendrars.
La terre est rouge
Le ciel est bleu
La végétation est d’un vert foncé
Ce paysage est cruel dur triste malgré la variété infinie
des formes végétatives
Malgré la grâce penchée des palmiers et les bouquets
éclatants des grands arbres en fleurs fleurs de carême.
Blaise Cendrars.
Couchers de soleil.
Couchers de soleil.
Tout le monde parle des couchers de soleil
Tous les voyageurs sont d’accord pour parler des cou-
chers de soleil dans les parages
Il y a plein de bouquins où l’on ne décrit que les couchers
de soleil
Les couchers de soleil des tropiques
Oui c’est vrai c’est splendide
Mais je préfère de beaucoup les levers de soleil
L’aube
Je n’en rate pas une
Je suis toujours sur le pont
A poils
Et je suis toujours le seul à les admirer
Mais je ne vais pas décrire les aubes
Je vais les garder pour moi seul
Blaise Cendrars.
Tout le monde parle des couchers de soleil
Tous les voyageurs sont d’accord pour parler des cou-
chers de soleil dans les parages
Il y a plein de bouquins où l’on ne décrit que les couchers
de soleil
Les couchers de soleil des tropiques
Oui c’est vrai c’est splendide
Mais je préfère de beaucoup les levers de soleil
L’aube
Je n’en rate pas une
Je suis toujours sur le pont
A poils
Et je suis toujours le seul à les admirer
Mais je ne vais pas décrire les aubes
Je vais les garder pour moi seul
Blaise Cendrars.
mercredi 19 octobre 2011
A transzszibériai expressz....
A transzszibériai expressz és a franciaországi kis Johanna prózája .
A zenészeknek ajánlom.
Akkor még kamasz voltam.
Alig tizenhat éves és többé már nem emlékeztem gyermekkoromra.
Tizenhatezer mérföldnyire jártam születésem helyétől.
Moszkvában voltam az ezerhárom harang
és a hét pályaudvar városában.
És nem elégített ki a hét pályaudvar és az ezerhárom torony.
Mert ifjúságom akkor oly heves és oly őrült volt.
Szívem úgy égett mint az ephesosi templom vagy úgy mint
a moszkvai Vörös Tér Napnyugtával.
És a szemeim régi utakat világítottak meg
És én már olyan rossz költő voltam
Hogy nem tudtam semminek a végére járni.
A Kreml olyan volt mint egy hatalmas tatár torta
Aranymázzal bevonva,
A hófehér katedrálisok nagy manduláival
És a harangok mézédes aranyával...
Egy öreg szerzetes a novgorodi legendát olvasta fel
Szomjas voltam
És az ékírást betűzgettem
Azután a Szentlélek galambjai hirtelen felszálltak a téren
És az én kezeim is felrepültek albatroszi suhogással
És az utolsó
Tengeri utazás
Utolsó napjának utolsó emlékei voltak ezek.
Pedig hát nagyon rossz költő voltam.
Nem tudtam a végére járni semminek.
Éhes voltam.
És minden napot és a kávéházban minden nőt és minden poharat
Föl akartam habzsolni és össze akartam törni
És minden kirakatot és minden utcát
És minden házat és minden életet
És minden fiákerkereket amelyek örvénylőn forogtak a rossz
kövezeten
Kardokat is megolvasztó kohóba akartam hajigálni
És össze akartam törni mindenki csontját
És ki akartam tépni minden nyelvet
És cseppfolyósítani akartam minden nagy különös és a ruhák alatt
meztelen testet amelyek megőrjítenek...
És előre éreztem az orosz forradalom nagy vörös Krisztusának
jövetelét
És a nap rosszindulatú seb volt
Amely kinyílt mint izzó parázs
Akkor még kamasz voltam
Alig tizenhat éves és többé már nem emlékeztem születésemre.
Moszkvában voltam, ahol tűzzel akartam táplálkozni
És nem elégítettek ki a tornyok és pályaudvarok melyektől
a szemeim ragyogtak.
Szibériában ágyú dörgött ez volt a háború
Az éhség a hideg a pestis a kolera
És az Amur iszapos vize ezernyi hullát görgetett.
A pályaudvarokon láttam az indulásra kész vonatokat
Már senki sem utazhatott el mert nem adtak ki több jegyet
És a katonák akiknek indulni kellett szívesebben maradtak volna ...
Egy öreg szerzetes a novgorodi legendát énekelte.
Én, a rossz költő aki sehova sem akartam menni,
mehettem mindenhová.
És a kereskedőknek is volt még elég pénzük
Hogy elinduljanak szerencsét próbálni.
Az ő vonatuk minden pénteken reggel indult.
Úgy mondták sokan meghaltak.
Az egyik száz láda ébresztőórát és Fekete-erdei kakukkórát vitt.
Egy másik cilindereket kalapdobozokban és egy csomó
sheffieldi dugóhúzót.
Megint mások, malmői koporsókat konzervdobozokkal
és olajos szardíniákkal megtömve.
Sok nő is volt itt
Kiknek a combja-közét ki lehetett bérelni és akik maguk is
Koporsók lehettek volna
Mind bárcások.
Azt mondják sokan meghaltak ott
Kedvezményes áron utaztak
És mindnek folyószámlája volta bankban.
Aztán, egy péntek reggel, az én utazásom ideje is elérkezett.
December volt.
Azért keltem útra hogy az ékszerkereskedőt elkísérjem aki
Karbinba indult.
Két fülkénk volt az expresszen és harmincnégy kofferunk
pforzheimi ékszerekkel
Német bazáráru „Made in Germany"
Ő új ruhába öltöztetett s miközben a vonatra szálltam
leszakadt egy gombom.
— Emlékszem, emlékszem, azóta is gyakran gondoltam rá
A kofferokon aludtam és nagyon boldog voltam hogy játszhattam
a nikkelezett browninggal amit szintén tőle kaptam.
Nagyon boldog voltam gondtalan.
Azt hittem játszhatom a brigantit.
Golconda kincsét raboltuk el
És hála a transzszibériainak,
a világ másik végébe rohantunk,
hogy, elrejtsük.
Nekem kellett megvédenem
az urali tolvajoktól akik megtámadták
Jules Verne papírfiguráit
A kunguzoktól és a kínai boxerektől
És a Nagy Láma dühöngő kis mongolaitól
Ali babától és a negyven rablótól
És a hegység rettenetes Öregének híveitől
És főképpen a legmodernebbektől
A szállodai tolvajoktól
És a nemzetközi expressz specialistáitól.
És mégis mégis
Szomorú voltam akár egy gyermek.
A vonat ritmusai
Az a vasúti betegség amiről az amerikai lélekbúvárok szólnak.
Az ajtók a hangok a fagyott síneken csikorgó tengelyek zaja.
Jövőm aranytallérja
A pisztolyom a zongora a kártyajátékosok szitkozódásai
a szomszéd fülkében.
Johanna meglepő jelenléte.
A kék szemüveges férfi aki idegesen sétált a folyosón
és menet-közben rám nézett.
Nők súrlódtak hozzám
És a gőz sípolása
Az őrjöngő kerekek örök zaja az ég országútján
Az ablakok zúzmarásak
Semmi természet!
És mögöttünk a szibériai síkságok az alacsony ég
és a néma keselyűk nagy árnyékai amint emelkednek és leszállnak.
Egy plédben fekszem
Mely tarka
Mint az életem
És az életem se ad több meleget mint ez a
Kockás kendő.
És egész Európa amint hirtelen észrevettem a teljes gőzzel
rohanó expresszből
Nem gazdagabb mint az életem.
Szegény életem
Ez a rongyos kendő
Az arannyal tele kofferokon
Amelyekkel gurulok
Amint álmodok
Füstölök
És a világegyetem egyetlen lángja
Egy szegény gondolat...
Szívem mélyéből könnyek törnek elő
Ha a szeretőmre gondolok, óh Szerelem;
Gyermek ő még akit úgy találtam
Sápadtan, szeplőtlenül egy bordély mélyén
Gyermek ő még szőke nevetős és szomorú
Nem mosolyog és nem sír soha
De szemei mélyén ha ihatok belőlük
Édes- ezüstliliom remeg a költő virága
Édes és néma, nem hánytorgat fel semmit,
Sokáig reszket ha közelednek hozzá;
De ha én jövök, innen-onnan, mulatozásból,
Lép egyet, behunyja a szemét – és megint lép egyet:
Mert ő az én szerelmem és a többi asszonyoknak
Nincs egyebük, csak nagy égő testükön arany ruhájuk,
Az én szegény kedvesem olyan magányos,
Egészen meztelen, teste sincs – annyira szegény.
Ő csak egy jámbor virág, vézna,
A költő virága, egy szegény ezüst liliom,
Egészen hideg, egészen magányos, és már olyan hervadt,
Hogy kicsordul a könnyem ha a szívére gondolok.
És a mai éjszaka más százezerhez hasonló mikor egy vonat fut
a sötétben.
- Üstökösök hullnak -
Férfi és nő, egyformán fiatalok, szerelmeskedéssel szórakoznak.
Az ég mint egy kis halászfalu szegény cirkuszának repedezett
sátra Flandriában.
A nap füstös kézilámpa
És fent a trapézen egy nő holdsarlóba hajlik.
A klarinét a piszton az éles hangú fuvola és egy rossz dob
És íme az én bölcsőm
A bölcsőm
Mely mindig ott állta zongora mellett mikor anyám mint
Madame Bovary Beethoven-szonátákat játszott.
Gyermekkoromat Babilon függőkertjeiben éltem át
Mint iskolakerülő, a pályaudvarokon az induló vonatok előtt.
Most pedig elszalasztok minden vonatot
Basel - Timbuktu
Én is lóversenyeztem Auteuilben és Longchamp-ban
Párizs - New York
Most, életem során elszalasztok minden vonatot
Madrid - Stockholm
És elvesztettem minden fogadásomat.
Már csak Patagónia van, Patagónia, amely megfelel mérhetetlen
szomorúságomnak, Patagónia, és egy utazás a Déli tengerekre.
Úton vagyok
Mindig úton voltam
Úton vagyok Franciaország kis Johannájával.
A vonat veszedelmesen megugrik és visszaesik kerekeire
A vonat visszaesik kerekeire
A vonat mindig visszaesik kerekeire.
„Balázs, mondd, messze vagyunk már a Montmartre-tól?"
Messze vagyunk, Johanna, már hét napja gurulsz
Messze vagy a Montmartre-tól, a Dombtól amely táplált a Sacré-
Coeurtől ahol meghúzódtál
Párizs eltűnt és óriás tüze
Már csak örökös hamu
A hulló eső
A dagadozó tőzeg
A forgó Szibéria
Az egyre növekvő súlyos hótakarók
És az őrület csörgősipkája amely úgy csörög mint egy utolsó
kívánsága kékké vált levegőben
A vonat az ólmos horizont szívében remeg
És a bánatod arcodra fagyott...
„Mondd, Balázs, messze vagyunk már a Montmartre-tól?"
A nyugtalanságokat
Felejtsd el a nyugtalanságokat.
A rozoga pályaudvarok keresztbe fekszenek az úton
Mintha a telefonhuzalokon lógnának.
A vigyorgó távíróoszlopok hadonásznak és fojtogatják őket.
A világ nyújtózkodik kitágul és visszahúzódik mint a harmonika
amelyet szadista kéz gyötör.
Az ég hasadékaiban az őrjöngő mozdonyok
Menekülnek
És a lyukakban,
A szédült kerekek a szájak a hangok
És a balsors kutyái amelyek nyomunkban ugatnak
A démonok elszabadultak.
Ócskavasak
Csupa hamis akkord
A kerekek „tak-tak-tak"-ja
Ütközések
Visszapattanások
Vihar vagyunk egy süket koponyája alatt.
„Mondd, Balázs, messze vagyunk már a Montmartre-tól?"
De mennyire, idegesítsz engem, nagyon jól tudod,
már messze vagyunk.
A túlfűtött őrület üvölt a mozdonyban
A pestis a kolera lobban fel útközben mint égő parázs
Egészen eltűnünk a háborúban mint egy alagútban
Az éhség, az a kurva, belekapaszkodik a szétrobbanó felhőkbe
S a csaták bűzlő dögvészét hullatja
Tégy úgy te is végezd el a dolgodat. . .
„Mondd, Balázs, messze vagyunk már a Montmartre-tól?"
Igen messze, messze
Az összes bűnbakok ebben a sivatagban pusztultak el
Hallgasd ennek a rühes nyájnak rossz kolompjait
Tomszk Cseljabinszk Kainszk Ob Tajset Verhnye Ugyinszk Kurgan
Szamara Penza – Tulun
A halál Mandzsúriában
Kikötőnk a végső menedékünk
Borzalmas ez az utazás
Tegnap reggel
Ivan Ulics haja fehérre vált
És Kolja Nyikolaj Ivanovics két hete a körmét rágja
Tégy úgy mint ők a Halál az Éhség végezd el a dolgodat
Ez száz souba kerül, a transzszibériain, száz rubelba kerül
Áttüzesíti és megvörösíti a padokat az asztal alatt
Az ördög ül a zongoránál
Görcsös ujjai minden nőt felizgatnak
A Természet
Az a szajha
Végezd el a dolgodat
Karbinig...
„Mondd, Balázs, messze vagyunk már a Montmartre-tól?"
Nem de... hagyj békén... ne zavarj
Csípőid szögletesek
Hasad savanyú szagú és trippered van
Ez minden amit Párizs az öledbe tett
Egy kevés lelket is... mert szerencsétlen vagy
Szánlak szánlak gyere hozzám a szívembe
A kerekek eldorádói szélmalmok
És a szélmalmok mankók melyekkel egy koldus imbolyog
Mi a tér nyomorékjai vagyunk
Négy sebünkön gurulunk
Lenyesték szárnyainkat
Hét bűnünk szárnyait
És minden vonat az ördög pörgettyűje
Baromfiudvar
A modern világ
A sebesség nem tehet róla de
A modern világ
A távolságok túlságosan messziek
És az utazás végén rettenetes dolog férfinak lenni egy nővel...
„Balázs, mondd, messze vagyunk már a Montmartre-tól?"
Szánlak szánlak gyere hozzám elmondok neked egy történetet
Gyere az ágyamba
Gyere a szívembe
Elmondok neked egy történetet
Ó, gyere! gyere!
A Fidzsi-szigeteken örök tavasz uralkodik
A lustaság
Szerelmes párok a magas fűbe alélnak és a banánfák alatta forró
vérbaj leselkedik
Gyere a Csendes-óceán istenháta mögötti szigeteire!
A nevük Főnix Markizek
Borneo és Jáva
És a macska alakú Celebes
Nem mehetünk el Japánba
Gyere Mexikóba!
Magas fennsíkjain virágzanak a tulipánfák
A csápszerű indák a nap haja
Azt mondhatnánk egy festő palettája és ecsetjei
Bódító színek minta gongok
Rousseau volt ott
Élete belekáprázott
Ez a madarak hazája
A paradicsommadár, a lantmadár
A tukán, a gúnyolódó madár
És a kolibri a fekete liliomok szívében fészkel
Gyere!
Egy azték templom fenséges romjai közt szeretjük majd egymást
Bálványom leszel
Tarka bálvány gyermekes kissé csúnya és furcsán idegen
Ó, gyere!
Ha akarod aeroplánon megyünk és átrepüljük az ezer tó országát
Az éjszakák végtelenül hosszúak ott
Motoromtól fél majd a történelem előtti ős
Földre szállok
És hangárt építek repülőgépemnek a mamut ásatag csontjaiból
A primitív tűz megmelengeti majd szegény szerelmünket
Szamovár
És nagyon polgárian szeretjük maid egymást az északi sark
közelében
Ó, gyere!
Jeanette Ninette Jeanne zsenka zsuzsu cicim
Cicám szívecském pipim Perum
Szundizz dundi
Répa ringyóm
Picinyem kis szívem
Pipikém
Kedvesem kis kecském
Parányi bűnöcském
Kakukk
Kakukk
Ő alszik.
Ő alszik
És az élet órái közül egyetlenegyet sem értett meg
A pályaudvaron a felvillanó arcok
Minden falióra
A párizsi óra a berlini óra a szentpétervári óra és minden
pályaudvar órája
És Ufában a tüzér összevérzett arca
És a grodnói óra ostobán világító számlapja
És a vonat örökös sietése
Minden reggel beállítják az órákat
A vonat siet és a nap késik
Ezen nem segít semmi, hallom a zengő harangokat
A Notre-Dame nagy harangját
A Louvre éles kis harangját amely Szent Bertalan éjszakáján szólt
A holt Brügge tompa harangjátékát
A New York-i könyvtár villanycsengőit
A velencei campanilét
És Moszkva harangjait, a Vörös Kapu óráját amely jelezte nekem
az idő múlását mikor egy irodában dolgoztam
A vonata forgó tárcsákon dübörög
És az emlékeimen
A vonat gurul
Egy gramofon cigány-indulót recseg
És a világ mint a prágai zsidó-negyed órája riadtan visszafelé
forog
Tépdesd a szélrózsát
Íme zúgnak az elszabadult viharok
Az összekuszálódott síneken a vonatok forgószélként robognak
Ördögi pörgettyűk
Vannak vonatok amelyek sohasem találkoznak
Mások elvesznek útközben
Az állomásfőnökök sakkoznak
Trik-trak
Biliárd
Karambolok
Parabolák
A vasút egy új geometriája
Szirakuza
Arkhimedes
És a katonák akik megfojtották
És a gályák
És a tengerjáró hajók
És a csodálatos gépezetek amelyeket ő talált fel
És minden öldöklés
A modern történelem
A forgószelek
A hajótörések
Még a Titanicé is amelyről egy újságban olvastam
Megannyi képasszociáció amelyet nem tudok életre kelteni
verseimben
Mert még igen rossz költő vagyok
Mert a mindenség túlnő rajtam
Mert elmulasztom biztosítani magam vasúti balesetek ellen
Mert nem tudok a dolgok végére járni
És félek
Félek
Nem tudok a dolgok végére járni
Mint Chagall barátom festhetnék egy sorozat eszeveszett képet
De útközben nem jegyeztem
„Bocsássátok meg tudatlanságomat"
„Bocsássátok meg hogy nem ismerem már a versek régi játékát"
Ahogy Guillaume Apollinaire mondja
Minden elolvasható Kuropatkin emlékirataiban ami a háborúra
vonatkozik
Vagy a japán újságokban amelyeket kegyetlenül illusztrálnak is
Miért gyűjtsek dokumentumokat
Rábízom magam
Emlékezetem felvillanásaira
Irkutszktól kezdve az utazás túl lassú
Túl hosszú
Az első vonatban voltunk amely megkerülte a Bajkál tavat
A mozdonyt zászlókkal és lampionokkal díszítették fel
És a pályaudvart a cári himnusz szomorú taktusaira hagytuk el
Ha festő lennék ennek az utazásnak a végén sok pirosat és sok
sárgát használnék
Mert azt hiszem mindnyájan kissé bolondok voltunk
És a mérhetetlen őrjöngés vérbe borította útitársaim gyötrött
arcát
Mikor Mongóliához közeledtünk
Amely tűzvészként fortyogott
A vonat lelassította rohanását
És a kerekek szüntelen csikorgásában érzékeltem
Egy örökös liturgia
Zokogásait és őrült hangjait
Láttam
Láttam a néma vonatokat a fekete vonatokat amelyek
a Távol-Keletről jöttek vissza és kísértetekként
haladtak tova
És szemem mint a hátsó vészlámpa
még ezek után a vonatok után fut.
Talgiban százezer sebesült haldoklott mert nem ápolták őket.
Meglátogattam Krasznojarszk kórházait.
Kilokban kereszteztünk egy őrült katonákkal telt hosszú szerelvényt.
Az elkülönítőkben láttam tátongó szájú sebeket
amelyekből patakokban ömlött a vér.
És az amputált végtagok elrepültek az érdes levegőben.
Tűzvész volt minden arcon minden szívben.
Bamba ujjak doboltak minden ablakon.
És a tekintetek mint tályogok fakadtak fel
a félelem nyomása alatt.
Minden pályaudvaron elégettek minden vonatot.
És láttam
Láttam hatvanmozdonyos szerelvényeket amelyek teljes gőzzel
menekültek mintha a párzó horizontok hajszolnák őket és
hollócsapatokat amelyek kétségbeesetten repültek
utánuk
Eltűnőben
Porth Arthur irányában.
Csitában néhány napig vesztegeltünk
A torlódás miatt öt napos állás
Jankelevics úrnál töltöttük ezt az időt
aki egyetlen lányát hozzám akarta adni feleségül
Aztán a vonat újból elindult
Most én foglaltam helyet a zongoránál és fájt a fogam
Akkor látom újból ezt a nyugodt otthont amikor akarom az apa
boltját és a lány szemeit a lányét aki este
ágyamba jött
Muszorgszkij
És Hugo Wolf dalai
És a Gobi homokja
És Kajlarban egy fehér teve-karaván
Azt hiszem több mint ötszáz kilométeren át részeg voltam
A zongoránál ültem és ez minden amit láttam
Ha utazik az ember hunyja be a szemét.
Aludni
Úgy szerettem volna aludni
Csukott szemmel megismerek minden országot a szagáról
És minden vonatot felismerek a zajról amit felver
Európa vonatai négyüteműek
az ázsiaiak viszont ötösök vagy hetesek
Mások hangfogóval mennek altatódalok
És vannak amelyek kerekei egyhangú zajával Maeterlinck
nehézkes prózájára emlékeztetnek
A kerekek minden zavaros szövegét kibetűztem és egy kegyetlen
szépség szétszórt elemeit gyűjtöttem össze
Egy szépségét amely megbűvöl
És legyőz.
Csicsikar és Karbin
Nem megyek tovább
Ez az utolsó állomás
Akkor szálltam ki Karbinban amikor éppen felgyújtották a Vörös-
kereszt helyiségeit
Ó Párizs
Nagy meleg tűzhely utcáid egymást keresztező üszkeivel és régi
házaiddal amelyek föléjük hajolnak és melegszenek
Mint az ősanyák
És íme a plakátok piros zöld sokszínűek mint rövid múltam sárga
Sárga a francia regények büszke színe külföldön
Szeretek a rohanó nagyvárosi autóbuszokhoz dörgölőzni
A Saint-Germain–Montmartre vonal kocsijai a Domb ellen visznek
A motorok úgy üvöltenek mint az aranybikák
Az alkony tehenei legelésznek a Sacré-Coeurön
Ó Párizs
Központi pályaudvar akaratok kikötője nyugtalanságok keresztútja
Csak a festékkereskedők ajtaján szűrődik ki némi fény
A Hálókocsik és a Nagy Európai Expresszek Nemzetközi Társasága
elküldte prospektusait
Ez a világ legszebb temploma
Vannak barátaim akik úgy vesznek körül mint korlátok
Attól félnek ha elmegyek nem jövök többé vissza
A láthatárokon feltűnik valamennyi asszony akivel találkoztam
Az esőben ázó szemaforok szomorú tekintetével és szánalmas
mozdulataival.
Bella Ágnes Katarina és fiam anyja Olaszországban
És ő szerelmem anyja Amerikában
Vannak szirénaüvöltések amelyek lelkemet hasogatják
Odalenn Mandzsúriában egy has úgy vonaglik mintha szülne
Szeretném
Szeretném ha sohasem utaztam volna
Ma este nagy szerelem gyötör
És önkéntelenül a kis franciaországi Johannára gondolok
Egy szomorú estén írtam ezt a költeményt az ő tiszteletére
Johanna
Kicsi prostituált
Szomorú vagyok szomorú vagyok
Elmegyek a Fürge Nyúl-ba felidézni elveszett fiatalságomat
És iszom néhány pohárkával
Aztán hazamegyek egyedül
Párizs
Az egyetlen Torony a nagy Akasztófa és a Kerék városa
Párizs, 1913
Blaise Cendrars.
Inscription à :
Articles (Atom)