A farkas halála

A farkas halála

A farkas halála


A felgyúlt hold előtt futnak a fellegek,
Mint száll a füstgomoly az égő ház felett,
Egész a láthatárig sötét már a vadon,
Szótlan megyünk előre a nedves pázsiton,
A sűrű hanga közt, magas haraszt-bozótba’
S ím a fenyők alatt, a hegy felé húzódva,
Nagy körmös lábnyomok ötlöttek a szemünkbe,
Négy vándor farkasé, kit mink kerítettünk be.
Megálltunk hallgatózni, lélegzetet se vettünk,
Egy sóhajt sem lehelt a néma táj köröttünk,
Sem az erdő, sem a sík. Csupán fönt a magas
Égbolton jajgatott a gyászos szélkakas,
Mert fönt nyargalt a szél a fellegek sorába’,
S csak egyes tornyokat érint néha lába.
A tölgyfák oda lent, sziklákra leborulva,
Mintha könyökre dőlve mind szunnyadoztak volna.
Még semmi sem neszelt, midőn, fejét lehajtva,
A legvénebb vadász, ki elől ment, kutatva,
Leheverve találta egy helyt a homokot.
Ez agg, ki ilyenekben tévedni nem szokott,
Megmagyarázta súgva, hogy itt ez új jelek,
Farkasok nyomai, még helyük is meleg.
Két farkas két kölyökkel csak most vonult el innen.
Mi rögtön kézbe vettük jó vadász késeinket,
Elrejtők fegyverünket, ne csillogtassa fényét
S mentünk, széthajtogatva az ágak szövevényét.
Hárman megálltak, én, mit látnak ők? kerestem,
S elémbe villogott egyszerre két tüzes szem.
A hanga közt a hold világa áthatott,
Táncolni láttam ott négy karcsú állatot.
A vidám agarak játékba így merülnek,
A gazdának, ha megtér, csaholva így örülnek.
Hasonló termetük, a tánc is épp olyan,
De a farkas-fiuk játéka hangtalan.
Tudják jól, hogy csupán néhány lépésnyire
Lappang ős-ellenük, a falvak embere.
A hímfarkas felállt, odább fatőre dőlve
Feküdt nősténye még, mint épp márvány előde,
Kit Róma népe tisztelt, emlőin nőttek
Romulus és Remus pogány félistenek.
A hím jött és leült, nagyot nyújtózva hátra,
Horgas nagy körmeit a mély homokba mártva.
Még fogva sem, de már halálra volt ítélve,
Elállva útja mind, innen ki nem jut élve,
De ő csak ült merőn, égő szájába kapta
A legbátrabb kutyát s lihegve fojtogatta.
És nem tátotta szét acél állkapcsait,
Habár lövéseink átverték izmait
És éles késeink lágyékát összejárták,
Fogók gyanánt kövér beleit szétkuszálták.
Nem addig, míg az eb megdöglött és kinyúlt,
Akkor ledobta végre s az lábához gurult.
Azt ölte meg előbb, aztán reánk tekintett,
Vigyázatul mi még benn’ hagytuk késeinket,
Mikkel, vérét kiontva, a pázsithoz szögeztük,
S rá fogva fegyvereink, egész körülöveztük.
Fölnézett még reánk a végső pillanatba’,
A szájára patakzó forró vért nyalogatva,
S azzal nem is törődvén, hogy vég vesztébe dűl,
Két nagy szeme elállott s kimúlt egy jaj nélkül.

Lehajtom homlokom töltetlen fegyveremre.
Eszmék kínoztak és bizony nem fért szívemre,
Hogy üldözzem a nőt s fiait, a kiken
Látszott, apjukra várnak, s én bizonnyal hiszem,
Ha nincs e két kölyök, a szép özvegy bujában
Nem hagyja veszni őt bosszútlan, magában.
De hivatása most ezeket menteni,
Szoktatni küzdelemhez, éhséghez s inteni:
Kerüljék a faluk határát, móddal-okkal,
Hol összeállt az ember a szolgaállatokkal,
S rájuk vadásznak együtt, pusztítják, üldözik
Az erdők és a sziklák első, ős urait.

Oh, jaj, – gondoltam ott, – az „ember” név hiába,
Nagy név, de szégyenünk: gyarlók vagyunk reája.
Az élettől megválni hogyan kell, ha van ok,
Ti tudjátok csak azt, magasztos állatok!
Látván, hogy élik át s mi módon végezék,
Nagy csak a hallgatás, a többi gyöngeség.
– Én megértettelek, bujdosó, néma vad,
Végső tekinteted szívem mélyén maradt.
Azt mondád: „Ha tudod, növeld föl lelkedet,
Míg oly erős leend és oly emelkedett,
Hogy eljut e fokig s megáll azon szilárdan,
Hol én, erdőszülött, kezdettül fogva álltam.
Sóhaj, sírás, könyörgés mind gyáva bút mutat,
Folytasd eréllyel hosszú, nehéz napszámodat,
A sors kiszabta úton türelmesen vonulj,
S végül, miként én, szenvedj és halj meg szótlanul.”

Alfred de Vigny

A Montmorency-i szerelmesek

A Montmorency-i szerelmesek

A Montmorency-i szerelmesek


Oly szerencsétlenek voltak, tanú az ég!

Három nap volt nekik a végső menedék.

Láthattátok, amint egy méla ifjú jobbján

szökik a zsenge, víg s enyhén hunyászkodó lány,

merengő kedvese ölelve vitte el,

kihez úgy tartozott, mint oltárhoz kehely,

csüggött lengedezőn a formás férfivállon,

mint héber hárfa szép hajlású fűzfaágon,

fogták egymás kezét, úgy haladtak tovább,

lajstromba vett a lány minden útszéli fát,

olykor le-lemaradt virágot szedni, majd a

fiú után szaladt, kis porfelhőt kavarva,

s mikor beérte őt: csókot, szirmot dobott

hajára s hol dalolt, hol pedig csacsogott

arról, ki arra járt s a dús völgyről, amelynek

füve lába elé terített drága selymet,

szép volt a szőnyeg: úgy tarkállott bársonya,

mint arany tornyok és ezüst házak sora -

játékszerek, miket veszünk gyerekeinknek,

hanyagul szórva szét szobácskáikban mindet.

Tetszelgett odalenn tündöklő ékszerek

gyanánt minden falu s nyájként délelgetett,

kék és piros tetők intettek mindenünnen,

virágok, karcsú fák, katonás rendbe gyűlten,

fehér falak, sötét ligetek, zöld tavak,

görnyedt s szügyig kitárt tölgyfák a domb alatt.

Ő úgy érezte, hogy minden csak néki termett,

szép volt, játékosan tobzódott, mint a gyermek,

szőkén, szerelmesen s büszkén haladt a lány

Montmerency felé kedvese oldalán.


És két nap telt el így, csókos harmóniában,

ajak ajakra forrt, majd dalra nyílt vidáman,

üdvözült sóhajok, ölelkező szemek

varázsa percet is száz évnek hitetett.

Éjszaka énekük hangzott, nappal az álom

játszott velük, hiszen követték mennybe-szállón

a vágy szeszélyeit. Alig néhány falat

volt lakomájuk - és az is elvétve csak.

Ment, mendegélt a pár, amerre vitte vére,

mezőkről fák közé, vadak búvóhelyére,

s csak akkor haltak el igézve a dalok,

mikor tekintetük összetalálkozott.

Szűnt az önkívület, ha káprázott a lélek -

szemünk is ezt teszi, ha tiszta lángba réved.

Szédelgő s zaklatott volt már a harmadik

estén a két gyerek, már szemsugaraik

tüzét látták csupán. A természet hiába

mutatta elnagyolt ábráját az imádva

bámult homlok körül a hajtincsek megett:

fekete szemsugár kékkel keveredett.

Leroskadtak a fák alatt s történt, mi történt...

Nem tudtak semmiről. Élvezték a verőfényt

s az alkonyt is... Szívük boldogság járta át,

hisz édes volt a lég, szerelmes a világ...

Halk dúdolás hatolt fülükhöz, furcsa, zsongó

muzsika, tengerek morajához hasonló,

gyengéd és zavaros szavakká gyűlt e zaj,

visszhangzott bennük, ám el is némult hamar.

Így szólt a könnyü szél halkan, simogatóan:

"Mikor kínzott a vágy, mohák alatt zokogtam."

Sűrű vörösfenyők felől is szállt a szó:

"Belőlünk csalja ki az est a csábító

illatokat, melyek lombjaink közt születnek

s titkos tolmácsai az égő szerelemnek."

Hullván hegyek mögé, üzent nekik a nap:

"Válaszul fényemet, arany csóváimat

küldöm hevem szerint a lelketek hevére -

nálam a lángolás a szerelem beszéde."

Ezer virág lehelt oly édes illatot,

hogy a sugár tüze is édes lett legott.

Félénken jött elő - miként fuvolahang szól -

olykor a vallomás a bársony lombozatból,

úgy tetszett: égbe száll a hangok elegye,

mint egyszer csendülő akkord, kórus-zene,

suhant a tájon át, végigsimítva minden

erdőt, mezőt s hegyi varázs-zugolyt szelíden,

a föld szemérmesen reszketett ezalatt,

mint szerelmes szívek, mint hullámon a hab,

és minden, ami él, himnuszt örvendve zengett,

kísérve ajkukon a bűvös szót: "Szeretlek."


E helyre párosan meghalni jöttek ők.

És vajon melyikük beszélt erről előbb?

Csókjaikban hogyan üzent a vég? Mi módon

járta át szívüket kétféleképp az ólom,

egyszerre oltva ki életük? Összeforrt

ajkuk, mikor kiszállt lelkük s vérük kifolyt?

Ki tudja? Boldog az, kinek agóniáját

kedvese karjai óvó körükbe zárják!

Boldog, ki jajt se hall a másiktól, hiszen

egyik se mondta, hogy a halál: gyötrelem!

Egyik se tette meg, hogy - felpattanva - messze

szaladjon attól el, kit nincs követni mersze,

és megtagadva - mint tévedést - a halált,

karjából lökje el imádott gyilkosát.

Boldog a férfi, ki úgy adja vissza lelkét,

hogy nője jajszavát, szívet tépő keservét

nem hallja, mit amúgy ölbe ültetve vagy

gyengéden ölelő karral csitítanak,

mikor gyötrő a kín. Ám ha szoros karokból

ragad ketté a vég, mindenki sírva tombol,

kezébe temeti homlokát s szíve el-

vakult vérvádjait az égnek hányja fel.

Ki látta végüket?

Egyedül a szegényes

falú hotelszoba, hová pihenni tértek

egy órácskára csak, de végül is örök

álomra leltek a kopott falak között.

Vers volt olvasható a méla sárgulással

enyésző kárpiton, kétféle kézírással,

buta kis versezet, döcögő, rímtelen.

Egy szó feljebb került s parázslik odafenn,

kérdés, amelyre nincs válasz, örök talány a

halálról. S még a kis asztal lapjába vájva

három név is virult. Ennyi maradt csupán

belőlük. S egy vörös könyökű szobalány

beszámolója. Ő mondta: "Nem feledkeztek

ők biz' meg semmiről." Pár apróságot eltett,

s így megmaradt rövid létük néhány jele.

- S Isten? - Örök. De ők nem gondoltak vele.

Alfred de Vigny

Zsuzsanna furdoje

Zsuzsánna fürdője

Zsuzsánna fürdője

Egy tiszta kis patak, platánfa áll felette,

mely árnyát a sötét habokra rávetette.

Lomhán, merengve jő s az erdő mélyiben

a forró ég elől rejtőzve megpihen,

reá támaszkodik egy kedvelt csitri lányra

és hívja édesen kíséretét Zsuzsánna,

a Júda lányait, rubéni, gádi fajt,

a fürdőnél ezek fogják szolgálni majd.

Már mind figyelve áll, vetélkedésre készen,

hogy buzgón ékszerét leszedni egy se késsen;

egyik a tiarát, hol csillog a zafír

s aranyfény tündököl, mit készített Ofir;

másik pedig haján, mely csupa drága illat,

lebontja fátyolát, remeg azon a csillag,

a ringó gyöngyöket fülén és gyöngysorát,

melyet a homlokán finom szalag fon át;

az ámbraillatot, mely színaranyban ingott,

szalagos füstölőt, nyakáról a rubintot.

Másik megoldja már kicsiny koturnusát,

szőnyegre fekteti a talp finom húsát,

vizet merít előbb, s lemossa még a lábat,

melyről a szantal- és a rózsaillat árad.

S amíg Zsuzsánna most, oly lassan nézve szét,

lehúzza gyűrűit, legdrágább ékszerét,

leoldva melliről zsinórok, cifra pántok,

a jácintkék köpeny, mit fürge kéz lehántott

s a tiszta vászoning, mint liliom, fehér,

lehull, s redőzete szűz lábaihoz ér.

De szép volt, ó de szép! Futó kis pírja támadt,

rezgett fehér színén áttetsző homlokának.

A fák közt, hol a nap elveszti délhevét,

a megszokott szem is még sérti szégyenét.

Sötét rabnőre dől végül, hogy az kísérje,

mint híg kristályba száll elefántcsont fehérje,

úgy éri teste most a fénylő vízen át

a tiszta, hűs patak aranyló talaját.

Alfred de Vigny

Fordította: Vas István

Jardin du Luxembourg.

Une allée du Luxembourg.

Une allée du Luxembourg


Elle a passé, la jeune fille,

Vive et preste comme un oiseau;

A la main une fleur qui brille,

A la bouche un refrain nouveau.


C' est peut-être la seule au monde

Dont le coeur au mien répondrait;

Qui, venant dans ma nuit profonde,

D' un seul regard l' éclairerait !...


Mais non, - ma jeunesse est finie...

Adieu, doux rayon qui m' a lui, -

Parfum, jeune fille, harmonie...

Le bonheur passait, - il a fui !

Gérard de Nerval

Le diable.

Au Lecteur.

au Lecteur.


La sottise, l'erreur, le péché, la lésine,

Occupent nos esprits et travaillent nos corps,

Et nous alimentons nos aimables remords,

Comme les mendiants nourrissent leur vermine.



Nos péchés sont têtus, nos repentirs sont lâches;

Nous nous faisons payer grassement nos aveux,

Et nous rentrons gaiement dans le chemin bourbeux,

Croyant par de vils pleurs laver toutes nos taches.



Sur l'oreiller du mal c'est Satan Trismégiste

Qui berce longuement notre esprit enchanté,

Et le riche métal de notre volonté

Est tout vaporisé par ce savant chimiste.



C'est le Diable qui tient les fils qui nous remuent!

Aux objets répugnants nous trouvons des appas;

Chaque jour vers l'Enfer nous descendons d'un pas,

Sans horreur, à travers des ténèbres qui puent.



Ainsi qu'un débauché pauvre qui baise et mange

Le sein martyrisé d'une antique catin,

Nous volons au passage un plaisir clandestin

Que nous pressons bien fort comme une vieille orange.



Serré, fourmillant, comme un million d'helminthes,

Dans nos cerveaux ribote un peuple de Démons,

Et, quand nous respirons, la Mort dans nos poumons

Descend, fleuve invisible, avec de sourdes plaintes.



Si le viol, le poison, le poignard, l'incendie,

N'ont pas encor brodé de leurs plaisants dessins

Le canevas banal de nos piteux destins,

C'est que notre âme, hélas! n'est pas assez hardie.



Mais parmi les chacals, les panthères, les lices,

Les singes, les scorpions, les vautours, les serpents,

Les monstres glapissants, hurlants, grognants, rampants,

Dans la ménagerie infâme de nos vices,



II en est un plus laid, plus méchant, plus immonde!

Quoiqu'il ne pousse ni grands gestes ni grands cris,

Il ferait volontiers de la terre un débris

Et dans un bâillement avalerait le monde;



C'est l'Ennui! L'œil chargé d'un pleur involontaire,

II rêve d'échafauds en fumant son houka.

Tu le connais, lecteur, ce monstre délicat,

- Hypocrite lecteur, - mon semblable, - mon frère!


Charles Baudelaire.

Ô doux plaisir ....

Ô doux plaisir plein de doux pensement.

Ô doux plaisir plein de doux pensement.


Ô doux plaisir plein de doux pensement,

Quand la douceur de la douce meslée,

Etreint et joint, l'ame en l'ame mellée,

Le corps au corps accouplé doucement.



Ô douce mort ! ô doux trepassement !

Mon ame alors de grand'joye troublée,

De moy dans toy s'ecoulant a l'emblée,

Puis haut, puis bas, quiert son ravissement.



Quand nous ardentz, Meline, d'amour forte,

Moy d'estre en toy, toy d'en toy tout me prendre,

Par celle part, qui dans toy entre plus,



Tu la reçoys, moy restant masse morte :

Puis vient ta bouche en ma bouche la rendre,

Me ranimant tous mes membres perclus.



Jean-Antoine de Baïf.

Psaume CXXI

Psaume CXXI

Psaume CXXI

Sur le haut des monts, çà et là regardant,

J'ai levé mes yeux, si secours me viendrait,

Mon secours me vient du Seigneur, qui fit les

Terres et les cieux.



Il ne souffrira le Seigneur, que ton pied

Bronche faux marchant. Il ne dormira pas

Lui qui est ton garde : il ne dormira pas

Non, ni ne prendra



Nul sommeil, lui, lui vigilant qui vient seul

Israël garder. Le Seigneur te gardra :

Voire il t'ombrera le Seigneur ; à ta droite

Il se tiendra.



Les rayons ardents du Soleil de plein jour,

Ni de nuit la lune, n'iront t'offenser ;

Ains de tout danger, le Seigneur te gardra :

L'âme il te gardra.



Quand dehors sortir du dedans tu voudras,

Quand dedans rentrer du dehors tu viendras,

Il te gardera le Seigneur désormais

Partout et toujours.




Jean-Antoine de Baïf.

Soleil levant.

Mets-moi dessus la mer d'où le soleil se lève.

Mets-moi dessus la mer d'où le soleil se lève.


Mets-moi dessus la mer d'où le soleil se lève,

Ou près du bord de l'onde où sa flamme s'éteint ;

Mets-moi au pays froid, où sa chaleur n'atteint,

Ou sur les sablons cuits que son chaud rayon grève ;



Mets-moi en long ennui, mets-moi en joie brève,

En franche liberté, en servage contraint ;

Soit que libre je sois, ou prisonnier rétreint,

En assurance, ou doute, ou en guerre ou en trêve ;



Mets-moi au pied plus bas ou sur les hauts sommets

Des monts plus élevés, ô Méline, et me mets

En une triste nuit ou en gaie lumière ;



Mets-moi dessus le ciel, dessous terre mets-moi,

Je serai toujours même, et ma dernière foi

Se trouvera toujours pareille à la première.



Jean-Antoine de Baïf.

Le château d'Aubigné.

L'hiver du sieur d'Aubigné.

L'hiver du sieur d'Aubigné.


Mes volages humeurs, plus stériles que belles,

S'en vont, et je leur dis : " Vous sentez, hirondelles,

S'éloigner la chaleur et le froid arriver.

Allez nicher ailleurs pour ne fâcher, impures,

Ma couche de babil et ma table d'ordures ;

Laissez dormir en paix la nuit de mon hiver. "



D'un seul point le soleil n'éloigne l'hémisphère ;

Il jette moins d'ardeur, mais autant de lumière.

Je change sans regrets lorsque je me repens

Des frivoles amours et de leur artifice.

J'aime l'hiver, qui vient purger mon coeur du vice,

Comme de peste l'air, la terre de serpents.



Mon chef blanchit dessous les neiges entassées

Le soleil qui me luit les échauffe, glacées,

Mais ne les peut dissoudre au plus court de ces mois.

Fondez, neiges, venez dessus mon coeur descendre,

Qu'encores il ne puisse allumer de ma cendre

Du brasier, comme il fit des flammes autrefois.



Mais quoi, serai-je éteint devant ma vie éteinte ?

Ne luira plus en moi la flamme vive et sainte,

Le zèle flamboyant de ta sainte maison ?

Je fais aux saints autels holocaustes des restes

De glace aux feux impurs, et de naphte aux célestes,

Clair et sacré flambeau, non funèbre tison.



Voici moins de plaisirs, mais voici moins de peines !

Le rossignol se tait, se taisent les sirènes ;

Nous ne voyons cueillir ni les fruits ni les fleurs

L'espérance n'est plus bien souvent tromperesse,

L'hiver jouit de tout : bienheureuse vieillesse,

La saison de l'usage et non plus des labeurs.



Mais la mort n'est pas loin ; cette mort est suivie

D'un vivre sans mourir, fin d'une fausse vie

Vie de notre vie et mort de notre mort.

Qui hait la sureté pour aimer le naufrage ?

Qui a jamais été si friand du voyage

Que la longueur en soit plus douce que le port ?


Agrippa D'Aubigné.

Aggripa d'Aubigné

Bien que la guerre soit âpre, fière et cruelle.

Bien que la guerre soit âpre, fière et cruelle.



Bien que la guerre soit âpre, fière et cruelle

Et qu'un douteux combat dérobe la douceur,

Que de deux camps mêlés l'une et l'autre fureur

Perde son espérance, et puis la renouvelle,



Enfin, lors que le champ par les plombs d'une grêle

Fume d'âmes en haut, ensanglanté d'horreur,

Le soldat déconfit s'humilie au vainqueur,

Forçant à jointes mains une rage mortelle.



Je suis porté par terre, et ta douce beauté

Ne me peut faire croire en toi la cruauté

Que je sens au frapper de ta force ennemie :



Quand je te crie merci, je me mets à raison,

Tu ne veux me tuer, ni m'ôter de prison

Ni prendre ma rançon, ni me donner la vie.


Agrippa D'Aubigné.

Fasor a Luxembourg-kertben

Fasor a Luxembourg-kertben

Fasor a Luxembourg-kertben

Eltűnt a fürge ifjú lány már,
mint egy madár, oly könnyedén:
kezében csillogó virágszál,
s új refrén szája szögletén.

Talán e lány szíve felelne
szívemre még s már semmi más,
csak rebbenő szeme lehetne
éjem sötétjén villanás..

De nem - az ifjúságnak vége...
Isten veled, te röpke fény -
leány és illat, égi béke...
eltűnik - visszaint felém!

Gérard de Nerval

Fordította: Radnóti Miklós

Az olvasóhoz

Az olvasóhoz

Romlottság, kapzsiság, őrület, vakbűnök
Tölti be lelkünk s átkos húsunk egyaránt
úgy fal fel minket is a lelkifurdalás
Mint koldust az aljas féreg… legbelülről.

Bűnünk erős, gyávaság csak a bűnbánat
Az is fizetséget vár, ki néha meggyón
Hogy azután újra vétkezhessen buzgón
Remélvén, a könny elmossa az önvádat

Lelkünkben a legnagyobb mágus, a Sátán
Játszik őrült zenész módjára szüntelen
Megfertőzve azt is, ki szent és bűntelen
Ránk kényszerítvén csodás, ferde hatalmát!

Húzza hegedűjén a talpalávalót
S a tébolyult gyönyörökben ráébredünk
Hogy nem a világ, de a pokol a helyünk
S buja életünk süllyedő halálhajó.

Mint ágrólszakadt részeg, ha öreg kurvát
Csókolhat a mámorokba belefúlva
Úgy lopunk mi is gyönyört újra meg újra
S egyetlenegy fogódzónk lesz a romlottság.

Agyunkban démoni légió jár kánkánt
Szétrúgva üres, fád koponyánk csontfalát
S minden apró lélegzetünkkel a halált
Szívjuk le tüdőnkbe: az örök elmúlást.

Ha erőszak, gyilkosság, tőrök, s méreg
Még nem hímezték eszelős mintáikat
Sorsunk fehér vásznára, mit vér átitat
Akkor lelkünk még csak gyáva, gyenge lélek!

Ám sakálok, párducok, szűkölő kutyák
Majmok, skorpiók, keselyűk, kígyók létén
Túl, e föld száz csúszómászóján és rémén
Túl van egy sokkal torzabb, taszítóbb világ

Hol a leggonoszabb, gyilkos szörnyeteg él
S bár csendes, nem hallat vad üvöltéseket
Mire képes, föl nem fogja a képzelet:
Egy ásítással elnyelné a létezést!

Az Unalom! Sanda könny csillog szemében,
S ópiummámorban néz kivégzéseket
Ugye már neked is akadt dolgod vele
Képmutató olvasóm, társam… testvérem?

Charles Baudelaire.

Ó, édes kéj

Ó, édes kéj

Ó, édes kéj, csupa édes varázs,

míg édessége édes ölelésnek
lelket lélekkel egyesülni késztet,
s testet testhez úgy köt, mint semmi más!

Ó, édes élet! édes elhalás!
Lelkem a nagy örömtől szinte részeg,
s titkon próbál beléd költözni végleg,
fönn s lenn, hol várja elragadtatás.

Melina, ha vágytól égünk mi ketten,
én, hogy bejussak, te, hogy befogadhass
s enyém légy, míg elérem mélyedet,

lelkem tiéd lesz, s holt tömeg a testem:
majd ajkad ajkamon, hogy lelket adhass,
s bénult tagjaimnak új életet.

Jean-Antoine de Baïf.

Száműzz tenger fölé

Száműzz tenger fölé

Száműzz tenger fölé, hol nap kél reggelente,
Vagy partra, hol kihuny a fény, s a hab fecseg:
Űzz fagy-országba el, hová nem ér meleg,
S izzó homokra bár, hol hull sugára terhe,

Ölne bár unalom vagy perc-gyönyör emelne,
Legyek magam ura, rút rabszolgád legyek,
Sétáljak szabadon, senyvedjek rács megett,
Harcba, békébe űzz, kétségbe, enyhületbe,

Száműzz legmélyre vagy magas csúcsok fölé,
Hegyek közé, Méline, űzz bármerrefelé,
Űzz a bús éjbe vagy övezzen fény, derengő:

Égbolt csúcsára űzz, föld alá eltemess,
Ugyanaz maradok, s ha vallatsz, végleges
Szavam is az marad, ami volt a legelső.

Jean-Antoine de Baïf.

Zsoltár

Zsoltár

A hegyek csúcsán kutató szememmel
föltekintettem: van-e még segítség?
Óh, segítséget csak az Úr, az ég s föld
Istene küldhet.

Ó ügyel rá, hogy soha lábad itten
meg ne csusszanjon. Soha ő nem alszik.
Ő ügyel rád és soha, míg a föld él,
nem fog aludni.

Éberen virraszt a vak éjszakában,
őrzi Izráelt. A nagy Isten, Ő nyújt
pajzsot és árnyat te föléd is; egyre
jobbodon áll ő.

Dél-verő izzó ragyogása, kétes
fénye a holdnak neked ím nem árthat;
mind a veszélytől Uram ím megőriz:
lelkedet óvja.

Amidőn bentről kifelé felindulsz,
amidőn kintről befelé törekszel:
véd ezentúl és megelőz akárhol
mindig az Isten.

Jean-Antoine de Baïf.

A fecskék

A tél.

A tél.

A télre szállást változtató fecskéket
a léha vágyakhoz hasonlítja,
melyek öregségünkre elhagynak.

Vágyaim tetszetős, de meddő raja elhágy,
s én így szólok nekik: Fecskéim, érzitek hát,
hogy fogytán a meleg, s a hideg közelít?
Szálljatok máshová, csivitolástok ágyam,
és szennyetek sara nem mocskolja be tálam:
békén alhassam át telemnek éjeit.

Alacsonyan repül a föld fölött a vén nap,
kevesebb a heve, de ugyanannyi fényt ad.
Szívemből bánom a léha szerelmeket,
s örömest változom. Szeretlek, tél; te fáradt
szívem megtisztítod a bűnöktől, akárcsak
pestistől levegőt, kígyóktól földeket.

Fehérlik fejem a fölébe gyult havaktól;
villog rajta a jég, ha rám ragyog, a naptól,
de nem enyészhet el, oly kurták a napok.
Olvadj, hó, roskadón rokkanj szívem fölébe:
ne kaphasson a láng holt hamvából tüzére
szikrázva, mint ahogy hajdanta lobogott.

De hogy? Kiégjek-e, míg életem tovább ég?
Ne izzék bennem az eleven égi láng még,
ne érezném a szent ház parázsló hevét?
Minden egyéb legyen oltári áldozat hát!
Mocskos tűzre jeget, mennyei lángra naftát!
Szent, fénylő fáklya ez, nem gyászos síri mécs.

Kevesebb az öröm, kevesebb kín is éget,
hallgat a csalogány, hallgatnak a szirének,
nincs több virágszüret, nincs több gyümölcs-szedés;
nem áltat a remény, hisz a remény beteltét
ízleli csöndesen a tél; áldott öregség,
melyben nem munka vár, de higgadt élvezés!

De már jön a halál – s utána jön az élet,
torz létünk vége: lét, mely halált már nem érhet,
halálunk holta és életünk élete.
Hajótörés kinek kedvesebb, mint nyugalma?
S van oly mohó utas, akinek fáradalma
édesebb, mint a lágy kikötő enyhelye?

Agrippa D'Aubigné.

Fordította: Somlyó György

Habár a háború

Habár a háború

Habár a háború ádáz, vad és kegyetlen,
s minden érzést kiöl a kétes küzdelem,
s váltva hol ennek, hol meg amannak terem
remény és rémület a két vívó seregben,

végül, mikor halott lelkek füstje kereng fel
az ónzápor nyomán vérbe borult terep,
a vert had embere a győztes féktelen
haragjához eseng összekulcsolt kezekkel.

Ím, földre hulltam, és kegyetlenségedet
lágy szépséged miatt elhinnem nem lehet,
bárhogy érzem, mikor rám csap gonosz hatalmad:

s ha észre térek és irgalmat esdenék,
kényed nem öl meg, ám a börtöntől se véd,
váltságdíjat se kér, de éppúgy élni sem hagy.

Agrippa D'Aubigné.

Forditotta: Somlyó György

Merlin et la vieille femme.

Merlin et la vieille femme.

Merlin et la vieille femme.

Le soleil ce jour-là s'étalait comme un ventre
Maternel qui saiganit lentement sur le ciel
La lumière est ma mère ô lumière sanglante
Les nuages coulaient comme un flux menstruel

Au carrefour où nulle fleur sinon la rose
Des vents mais sans épine n'a fleuri l'hiver
Merlin guettait la vie et l'éternelle cause
Qui fait mourir et puis renaître l'univers

Une vieille sur une mule à chape verte
S'en vint suivant la berge du fleuve en aval
Et l'antique Merlin dans la plaine déserte
Se frappait la poitrine en s'écriant Rival

O mon être glacé dont le destin m'accable
Dont ce soleil de chair grelotte veux-tu voir
Ma Mémoire venir et m'aimer ma semblable
Et quel fils malheureux et beau je veux avoir

Son geste fit crouler l'orgueil des cataclysmes
Le soleil en dansant remuait son nombril
Et soudain le printemps d'amour et d'héroïsme
Amena par la main un jeune jour d'avril

Les voies qui viennent de l'ouest étaient couvertes
D'ossements d'herbes drues de destins et de fleurs
Des monuments tremblants près des charognes vertes
Quand les vents apportaient des poils et des malheurs

Laissant sa mule à petits pas s'en vint l'amante
A petits coups le vent défripait ses atours
Puis les pâles amants joignant leurs mains démentes
L'entrelacs de leurs doigts fut leur seul laps d'amour

Elle balla mimant un rythme d'existence
Criant Depuis cent ans j'espèrais ton appel
Les astres de ta vie influaient sur ma danse
Morgane regardait de jaut du mont Gibel

Ah! qu'il fait doux danser quand pour vous se déclare
Un mirage où tout chante et que les vents d'horreur
Feignent d'être le rire de la lune hilare
Et d'affrayer les fantômes avants-coureurs

J'ai fait des gestes blancs parmi les solitudes
Des lémures couraient peupler les cauchemars
Mes tournoiements exprimaient les béatitudes
Qui toutes ne sont rien qu'un pur effet de l'Art

Je n'ai jamais cueilli que la fleur d'aubépine
Aux printemps finissants qui voulaient défleurir
Quand les oiseaux de proie proclamaient leurs rapines
D'agneaux mort-nés et d'enfants-dieux qui vont mourir

Et j'ai vieilli vois-tu pendant ta vie je danse
Mais j'eusse été tôt lasse et l'aubépine en fleurs
Cet avril aurait eu la pauvre confidence
D'un corps de vieille morte en mimant la douleur

Et leurs mains s'élevaient comme un vol de colombes
Clarté sur qui la nuit fondit comme un vautour
Puis Merlin s'en alla vers l'est disant Qu'il monte
Le fils de ma Mémoire égale de l'Amour

Qu'il monte de la fange ou soit une ombre d'homme
Il sera bien mon fils mon ouvrage immortel
Le front nimbé de feu sur le chemin de Rome
Il marchera tout seul en regardant le ciel

La dame qui m'attend se nomme Viviane
Et vienne le printemps des nouvelles douleurs
Couché parmi la marjolaine et les pas-d'âne
Je m'éterniserai sous l'aubépine en fleurs

Guillaume Apollinaire.

Elsa au miroir.

Elsa au miroir.

Elsa au miroir.

C'était au beau millieu de notre tragédie

Et pendant un long jour assise à son mirroir

Elle peignait ses cheveux d'or je croyais voir

Ses patientes mains calmer un incendie

C'était au beau millieu de notre tragédie



Et pendant un long jour assise à son miroir

Elle peignait ses cheveux d'or et j'aurais dit

C'était au beau millieu de notre tragédie

qu'elle jouait un air de harpe sans y croire

Pendant tout ce long jour assise a son miroir



Elle peignait ses cheveux d'or et j'aurais dit

Qu'elle martyrisait à plaisir sa mémoire

Pendant tout ce long jour assise à son mirroir

A ranimer les fleurs sans fin de l'incendie

Sans dire ce qu'une autre à sa place aurait dit



Elle martyrisait à plaisir sa mémoire

c'était au bon millieu de notre tragédie

Le monde ressemblait à ce mirroir maudit

Le peigne partageait les feux de cette moire

Et ces feux éclairaient des coins de ma mémoire



C'était au beau millieu de notre tragédie

Comme dans la semaine est assis le jeudi



Et pendant un long jour assise à sa mémoire

Elle voyait au loin mourir dans son miroir



Un à un les acteurs de notre tragédie

Et qui sont les meilleurs de ce monde maudit



Et vous sauves leur noms sans que je leur ais dis

Et ce que signifient les flammes des longs soirs



Et ses cheveux dorés quand elle vient s'assesoir

Et peigner sans rien dire un reflet d'incendie



Louis Aragon.

Marie.

Marie.

Marie.

Vous y dansiez petite fille

Y danserez-vous mère-grand

C'est la maclotte qui sautille

Toute les cloches sonneront

Quand donc reviendrez-vous Marie



Les masques sont silencieux

Et la musique est si lointaine

Qu'elle semble venir des cieux

Oui je veux vous aimer mais vous aimer à peine

Et mon mal est délicieux



Les brebis s'en vont dans la neige

Flocons de laine et ceux d'argent

Des soldats passent et que n'ai-je

Un cœur à moi ce coeur changeant

Changeant et puis encor que sais-je



Sais-je où s'en iront tes cheveux

Crépus comme mer qui moutonne

Sais-je où s'en iront tes cheveux

Et tes mains feuilles de l'automne

Que jonchent aussi nos aveux



Je passais au bord de la Seine

Un livre ancien sous le bras

Le fleuve est pareil à ma peine

Il s'écoule et ne tarit pas

Quand donc finira la semaine


Guillaume Apollinaire.

Épilogue.

Epilogue.

Epilogue.

Je me tiens sur le seuil de la vie et de la mort les yeux baissés les mais vides

Et la mer dont j'entends le bruit est une mer qui ne rend jamais ses noyés

Et l'on va disperser mon âme après moi vendre à l'encan mes rêves broyés voilà déjà que mes paroles sèchent comme une feuille à ma lèvre humide



J'écrirai ces vers à bras grands ouverts qu'on sente mon cœur quatre fois y battre

Quitte à en en mourir je dépasserai ma gorges et ma voix mon souffle et mon chant

Je suis le faucheur ivre de faucher qu'on voit dévaster sa vie et son champ

Et tout haletant du temps qu'il y perd qui bat et rebat sa faux comme plâtre



J'ai choisi de donner à mes vers cette envergure de crucifixion

Et qu'en tombe au hasard la chance n'importe où sur moi le couteau des césures

Il me faut bien à la fin des fins atteindre une mesure à ma démesure

Pour à la taille de la réalité faire un manteau de mes fictions



Cette vie aura passée comme un grand château triste que tous les vents traversent

Les courants d'air claquent les portes et pourtant aucune chambre n'est fermée

Il s'y assied des inconnus pauvres et las qui sait pourquoi certains armés

Les herbes ont poussé dans les fossés si bien qu'on ne peut plus baisser la herse



Dans cette demeure en tout cas anciens ou nouveaux nous ne sommes pas chez nous

Personne à coup sur ne sait ce qui le mène ici tout peut-être n'est qu'un songe

Certains ont froid d'autres ont faim la plupart des gens ont un secret qui les ronge

De temps en temps passent des rois sans visage On se met devant eux à genoux



Quand j'étais jeune on me racontait que bientôt viendrait la victoire des anges

Ah comme j'y ai cru comme j'y ai cru puis voilà que je suis devenu vieux

Le temps des jeunes gens leur est une mèche toujours retombant dans les yeux

Et ce qui l'en reste aux vieillards est trop lourd et trop court que pour eux le vent change



Ils s'interrogent sur l'essentiel sur ce qui vaut encore qu'on s'y voue

Ils voient le peu qu'ils ont fait parcourant ce chantier monstrueux qu'ils abandonnent

L'ombre préférée à la proie ô pauvre gens l'avenir qui n'est à personne

Petits qui jouez dans la rue enfants quelle pitié sans borne j'ai de vous



Je vois tout ce que vous avez devant vous de malheur de sang de lassitude

Vous aurez rien appris de nos illusions rien de nos faux pas compris

Nous ne vous aurons à rien servi vous devrez à votre tour payer le prix

Je vois se plier votre épaule A votre front je vois le plis des habitudes



Bien sur vous me direz que c'est toujours comme cela mais justement

Songez à tous ceux qui mirent leurs doigts vivants leurs mains de chair dans l'engrenage

Pour que cela change et songez à ceux qui ne discutaient même pas leur cage

Est-ce qu'on peut avoir le droit au désespoir le droit de s'arrêter un moment



Et vienne un jour quand vous aurez sur vous le soleil insensé de la victoire

Rappelez-vous que nous avons aussi connu cela que d'autres sont montés

Arracher le drapeau de servitude à l'Acropole et qu'on les a jetés

Eux et leur gloire encore haletants dans la fosse commune de l'histoire



Songez qu'on arrête jamais de se battre et qu'avoir vaincu n'est trois fois rien

Et que tout est remis en cause du moment que l'homme de l'homme est comptable

Nous avons vu faire de grandes choses mais il y en eut d'épouvantables

Car il n'est pas toujours facile de savoir où est le mal où est le bien



Vous passerez par où nous passâmes naguère en vous je lis à livre ouvert

J'entends ce cœur qui bat en vous comme un cœur me semble-t-il en moi battait

Vous l'userez je sais comment et comment cette chose en vous s'éteint se tait

Comment l'automne se défarde et le silence autour d'une rose d'hiver



Je ne dis pas cela pour démoraliser Il faut regarder le néant

En face pour savoir triompher Le chant n'est pas moins beau quand il décline

Il faut savoir ailleurs l'entendre qui renait comme l'écho dans les collines

Nous ne sommes pas seuls au monde à chanter et le drame est l'ensemble des chants



Le drame il faut savoir y tenir sa partie et même qu'une voix se taise

Sachez-le toujours le chœur profond reprend la phrase interrompue

Du moment que jusqu'au bout de lui-même le chanteur a fait ce qu'il a pu

Qu'importe si chemin faisant vous allez m'abandonner comme une hypothèse



Je vous laisse à mon tour comme le danseur qui se lève une dernière fois

Ne lui reprochez pas dans ses yeux s'il trahit déjà ce qu'il porte en lui d'ombre

Je ne peux plus vous faire d'autres cadeaux que ceux de cette lumière sombre

Hommes de demains soufflez sur les charbons



A vous dire ce que je vois


Louis Aragon.

La poche de Dunkerque.

La nuit de Dunkerque.

La nuit de Dunkerque.


La France sous nos pied comme une étoffe usée

S'est petit à petit à nos pas refusée



Dans la mer où les morts se mêlent aux varechs

Les bateaux renversés font des bonnets d'évêque



Bivouac à cent mille au bord du ciel et l'eau

Prolonge dans le ciel la plage de Malo



Il monte dans le soir où des chevaux pourrissent

Comme un piétinement de bêtes migratrices



Le passage à niveaux lève ses bras rayés

Nous retrouvons nos cœurs en nous dépareillés



Cent mille amours battant aux cœurs des Jean sans terre

Vont-ils à tout jamais cent mille fois se taire



O saint Sébastien que la vie a criblés

Que vous me ressemblez que vous me ressemblez



Sur que seuls m'entendront ce qui la faiblesse eurent

De toujours à leur cœur préférer sa blessure



Moi du moins je crierai cet amour que je dis

Dans la nuit on voit mieux les fleurs de l'incendie



Je crierai je crierai dans la ville qui brule

A faire chavirer des toits les somnambules



Je crierai mon amour comme le matin tôt

Le rémouleur passant chantant Couteaux Couteaux



Je crierai je crierai Mes yeux que j'aime où êtes-

Vous où es-tu mon alouette ma mouette



Je crierai je crierai plus fort que les obus

Que ceux qui sont blessés et que ceux qui ont bu



Je crierai je crierai Ta lèvre est le verre où

J'ai bu le long amour ainsi que du vin rouge



Le lierre de tes bras à ce monde me lie

Je ne peux pas mourir Celui qui meurt oublie



Je me souviens des yeux de ceux qui s'embarquèrent

Qui pourrait oublier son amour à Dunkerque



Je ne peux pas dormir à cause des fusées

Qui pourrait oublier l'alcool qui l'a grisé



Les soldats ont creusé des trous grandeur nature

Et semblent essayer l'ombre des sépultures



Visages de cailloux Postures de déments

Leur sommeil a toujours l'air d'un pressentiment



Les parfums du printemps le sable les ignore

Voici mourir le Mai dans les dunes du Nord



Louis Aragon.

Larmes

Les larmes se ressemblent..

Les larmes se ressemblent.


Dans le ciel gris des anges de faïence

Dans le ciel gris des sanglots étouffés

Il me souvient de ces jours de Mayence

Dans le Rhin noir pleuraient des filles-fées



On trouvait parfois au fond des ruelles

Un soldat tué d'un coup de couteau

On trouvait parfois cette paix cruelle

Malgré le jeune vin blanc des coteaux



J'ai bu l'alcool transparent des cerises

J'ai bu les serments échangés tout bas

Qu'ils étaient beaux les palais les églises

J'avais vingt ans Je ne comprenais pas



Qu'est-ce que je savais de la défaite

Quand ton pays est amour défendu

Quand il te faut la voix des faux-prophètes

Pour redonner vie à l'espoir perdu



Il me souvient de chansons qui m'émurent

Il me souvient des signes à la craie

Qu'on découvrait au matin sur les murs

Sans en pouvoir déchiffrer les secrets



Qui peut dire où la mémoire commence

Qui peut dire où le temps présent finit

Où le passé rejoindra la romance

Où le malheur n'est qu'un papier jauni



Comme l'enfant surprit parmi ses rêves

Les regards bleus des vaincus sont gênants

Le pas des pelotons à la relève

Faisait frémir le silence rhénan


Louis Aragon.

Richard II Quarante.

Richard II Quarante.


Ma patrie est comme une barque

Qu'abandonnèrent ses haleurs

Et je ressemble à ce monarque

Plus malheureux que le malheur

Qui restait roi de ses douleurs



Vivre n'est plus qu'un stratagème

Le vent sait mal sécher les pleurs

II faut haïr tout ce que j'aime

Ce que je n'ai plus donnez-leur

Je reste roi de mes douleurs



Le cœur peut s'arrêter de battre

Le sang peut couler sans chaleur

Deux et deux ne fassent plus quatre

Au Pigeon-Vole des voleurs

Je reste roi de mes douleurs



Que le soleil meure ou renaisse

Le ciel a perdu ses couleurs

Tendre Paris de ma jeunesse

Adieu printemps du Quai-aux-Fleurs

Je reste roi de mes douleurs



Fuyez les bois et les fontaines

Taisez-vous oiseaux querelleurs

Vos chants sont mis en quarantaine

C'est le règne de l'oiseleur

Je reste roi de mes douleurs



II est un temps pour la souffrance

Quand Jeanne vint à Vaucouleurs

Ah coupez en morceaux la France

Le jour avait cette pâleur

Je reste roi de mes douleurs


Louis Aragon.

Merlin

Merlin és a vénasszony

Merlin és a vénasszony

E napon fent a nap anyaméhként kitárva
Hevert az ég ölén és lassan vérezett
A fény az én anyám a nap véres világa
És menstruációs folyók a fellegek

Keresztútnál ahol virága nincs a télnek
Csak a tövistelen szélrózsa egyedül
Merlin az élet ős örök okába mélyedt
Amely mindent megöl és mindent újraszül

Zöld sapkát viselő öszvéren egy anyóka
Jött a parti uton alá s a néptelen
Síkon Merlin aki élt már évezred óta
Mellét verdeste s följajdult Ellenfelem

Megfagyott énem ó kinek a sorsa fáj s nyom
Kitől fázik a nap húsa vágyol-e még
Látni Emlékemet s szeretni mint a másom
Ó mily boldogtalan szép fiút nemzenék

Intett s már a kevély kataklizmák remegtek
Fent a nap köldöke táncot járt mialatt
A vágy s a hősi kedv tavaszkora jelent meg
S karján egy fiatal szép áprilisi nap

Ingó emlékkövek zöld dögök közepette
Csontokat sorsokat virágot s dús gyomot
Szórtak széjjel nyugat ösvényeit befedve
Míg szőrt sodort a szél s balvégzetet hozott

Tipegve jött felé a szerelmese őszen
Szél simította ki ruhája ráncait
Fogták egymás kezét sápadtan eszelősen
Vágyuk közt más kapocs nem volt csak ujjaik

Táncolt az asszony a lét ritmusát utánzón
S így szólt Száz éve hogy várom hívásod én
Sorsod csillagai ihlették meg a táncom
Morgane ott figyelt Gibel magas hegyén

Táncolni ó be jó mialatt délibábot
Látsz hol minden dalol s a félelmes szelek
Arcukra öltik a derűs hold mosolyát hogy
Elriadjanak a fullajtár szellemek

Fehérlett alakom a magány közepette
Lidércálmokba bújt a lemurok hada
A boldogságokat forgásom kifejezte
Miket csak egy okoz a Művészet maga

Nem szedtem soha csak galagonyavirágot
Tavaszutón mikor virághullás fogad
Mikor az ölyv s a sas zsákmánnyá kikiáltott
Gyermekisteneket s holt kisbárányokat

S vén lettem mint magad lásd táncolok pedig hát
Kidőltem volna már és e tavaszon a
Fájdalmat mímelő vén holttest gyatra titkát
Láthatta volna a nyíló galagonya

S emelte két kezét mint a galamb a szárnyát
Mint fényt melyre lecsap keselyűként az éj
Merlin keletre ment s szólt Emlék fia szállj hát
Emlékké amely a Szerelemmel fölér

Szállj sárból fölfelé vagy légy emberi árnyék
Az is az én fiam nem múló műremek
Útban Róma felé feje tűzkoronás még
Magányosan halad szemlélve az eget

Vivián ama hölgy neve ki egyre vár rám
S hozzon bár új tavasz újabb fájdalmakat
Majoránnák között s lapulevelek árnyán
Örökké élek a galagonyák alatt

Guillaume Apollinaire

Fordította: Kálnoky László

Le Pont Mirabeau.

Le Pont Mirabeau.

Le Pont Mirabeau.

Sous le pont Mirabeau coule la Seine
Et nos amours
Faut-il qu'il m'en souvienne
La joie venait toujours après la peine

Vienne la nuit sonne l'heure
Les jours s'en vont je demeure

Les mains dans les mains restons face à face
Tandis que sous
Le pont de nos bras passe
Des éternels regards l'onde si lasse

Vienne la nuit sonne l'heure
Les jours s'en vont je demeure

L'amour s'en va comme cette eau courante
L'amour s'en va
Comme la vie est lente
Et comme l'Espérance est violente

Vienne la nuit sonne l'heure
Les jours s'en vont je demeure

Passent les jours et passent les semaines
Ni temps passé
Ni les amours reviennent
Sous le pont Mirabeau coule la Seine

Vienne la nuit sonne l'heure
Les jours s'en vont je demeure


Guillaume Apollinaire.

Les Yeux d'Elsa.

Les Yeux d'Elsa - JEAN FERRAT par MANOUCHKA2304

Les Yeux d'Elsa.

Les Yeux d'Elsa.


Tes yeux sont si profonds qu'en me penchant pour boire

J'ai vu tous les soleils y venir se mirer

S'y jeter à mourir tous les désespérés

Tes yeux sont si profonds que j'y perds la mémoire



À l'ombre des oiseaux c'est l'océan troublé

Puis le beau temps soudain se léve et tes yeux changent

L'été taille la nue au tablier des anges

Le ciel n'est jamais bleu comme il l'est sur les blés



Les vents chassent en vain les chagrins de l'azur

Tes yeux plus clairs que lui lorsqu'une larme y luit

Tes yeux rendent jaloux le ciel d'aprés la pluie

Le verre n'est jamais si bleu qu'à sa brisure



Mére des Sept douleurs ô lumiére mouillée

Sept glaives ont percé le prisme des couleurs

Le jour est plus poignant qui point entre les pleurs

L'iris troué de noir plus bleu d'etre endeuillé



Tes yeux dans le malheur ouvrent la double bréche

Par ou se reproduit le miracle des Rois

Lorsque le coeur battant ils virent tous les trois

Le manteau de Marie accroché dans la créche



Une bouche suffit au mois de Mai des mots

Pour toutes les chansons et pour tous les hélas

Trop peu d'un firmament pour des millions d'astres

Il leur fallait tes yeux et leurs secrets gémeaux



L'enfant accaparé par les belles images

Écarquille les siens moins démesurément

Quand tu fais les grands yeux je ne sais si tu mens

On dirait que l'averse ouvre des fleurs sauvages



Cachent-ils des éclairs dans cette lavande ou

Des insectes défont leurs amours violentes

Je suis pris au filet des étoiles filantes

Comme un marin qui meurt en mer en plein mois d'aout



J'ai retiré ce radium de la pechblende

Et j'ai brulé mes doigts à ce feu défendu

Ô paradis cent fois retrouvé reperdu

Tes yeux sont mon Pérou ma Golconde mes Indes



Il advint qu'un beau soir l'univers se brisa

Sur des récifs que les naufrageurs enflammérent

Moi je voyais briller au-dessus de la mer

Les yeux d'Elsa les yeux d'Elsa les yeux d'Elsa


Louis Aragon.

Elza a tükör elött

Elza a tükör előtt

Elza a tükör előtt

Mikor beteljesült sorsunk tragédiája
Ott ült tükre előtt egy álló napon át
Fésülte egyre csak fésülte láng haját
Ujja türelmesen mintha tűzvészt juházna
Mikor beteljesült sorsunk tragédiája

Ott ült tükre előtt egy álló napon át
S míg fésülte haját esküdtem volna látva
Mikor beteljesült sorsunk tragédiája
Hogy hárfán játszik úgy hogy nem hiszi dalát
Míg ült tükre előtt egy álló napon át

Fésülte láng haját s esküdtem volna látva
Kedvét abban leli hogy kínozza magát
Míg ült tükre előtt egy egész napon át
S lobbant ujja alatt a tűzvész lángvirága
Más szólt volna neki nem emlékszem szavára

Kedvét találta benn hogy kínozza magát
Mikor beteljesült sorsunk tragédiája
Hasonlított gonosz tükre a torz világra
Szelte fésűje a tűzvész zuhatagát
S beragyogta a tűz emlékeim zugát

Mikor beteljesült sorsunk tragédiája
Mint a csütörtök a hetet két félre vágja
Emlékei előtt ült álló napon át
S tükrében nézte elhullni azok sorát
Akiket elsodort sorsunk tragédiája

Virág volt mindahány e torz világ virága
Nem mondom nevüket mindenki kitalálja
S hogy mit jelent a láng hosszú estéken át
Vagy ha tükre elé ül fésüli haját
S hallgat s villog a tűzvész visszfény-lobogása

Louis Aragon

Fordította: Rónay György

Maria

Máriácska

Máriácska

Már ott táncoltál kicsi lányka
Ott táncolsz majd mint nagymama
Ugrándozni matrózka-táncba
Zeng majd minden harang szava
Mikor jössz vissza Máriácska

Az álarc mind oly hallgatag
A muzsika oly messzi messzi
Mintha az égből szólna csak
Szeretnélek igen de nem nagyon szeretni
S fájdalmam boldogságot ad

Juhok mennek a hóesésben
Gyapjúpehely ezüst a hó
Katonák vonulnak s miért nem
Enyém e szív e változó
Változó szív s mi még nem értem

Nem értem hova lesz hajad
Göndör mint tenger fodrozódva
Nem értem hova lesz hajad
És a kezednek őszi lombja
Mit esküink borítanak

A Szajna partjára kiértem
Egy régi könyv hónom alatt
A folyó mint a szenvedésem
El-elfolyik de nem apad
Csak ez a hét már véget érjen

Guillaume Apollinaire

Forditotta: Vas István

Epilógus

Epilógus

Epilógus

Itt állok élet s halál küszöbén lesütött szemmel és üres kezekkel
S a tenger amely itt morajlik sose veti partra áldozatait
És lelkemet elkótyavetyélik tört álmaimat majd dobra verik
Nedves ajkaimon a szó íme máris száraz levelekként kereng fel

Tárt karral írom e verset hogy százszorosan érezd szívem dobogását
Ha belehalok is túl kell szárnyalnom torkom hangom és énekemet
Mint részeg kaszás aki addig kaszál míg élete s földje odalett
Zihálva az elvesztett időtől mely újra s újra kiveri kaszáját

Versemhez ezt a kereszt-alakot választottam e keresztcsíkozást
Hagyva hadd messe találomra ott ahol épp éri a cezúra kése
Mértéktelenségemre ideje már mértéket kényszeríteni végre
S a valósághoz igazítani ábrándjaim köpenyén a szabást

Az élet végül a bús vár sorsára jut mit át- meg átjár a fagyos szél
A légvonat becsapta az ajtókat még sincsen csukva egy szoba se
Bús idegenek ülnek ott némelyiknek ki tudja mért van fegyvere
Az árkokat úgy felverte a gyom hogy nem mozdul többé a kapurostély

E lakásban se régiek se újak nem leljük igazi otthonunk
Senki se tudhatja nem álom-e az egész s ki volt ki őt idehívta
Van aki fázik és van aki éhes és mindet őrli a maga titka
Olykor egy-egy arc nélküli király jár erre S előtte porba rogyunk

Kisgyerek voltam s azt mesélték hogy közeleg már az angyalok diadalma
ó hogy hittem hogy hittem benne és most itt vagyok vénen fogatlanul
Az ifjaknak az idő egy hajtincs csupán mely folyton a szemükbe hull
De az öregeké már túl kurta és merev ahhoz hogy a szél belekapna

A lényeget keresik ők ami megéri még hogy rátedd életed
Most látják mily keveset tehettek e nagy műhelyben melyből már kilépnek
A mindennél többre becsült árnya jövő senkié se lesz ti szegények
utca porában játszadozó fiúcskák be szánlak benneteket

Látok mindent ami rátok leselg a csapást a vért az inak szakadtát
Tévedéseinken nem okultatok hibáinkból mit sem értetek
Semmire se voltunk jók nektek ti magatoknak kell megfizetnetek
Látom meggörnyedt vállatokat És mindnyájatok gond-barázdálta arcát

Ne is mondjátok tudom én jól hogy mindig így van hát épp ez az itt
Gondolj azokra kik eleven húsukat rakták a fogaskerekekbe
Hogy többé ne így legyen S mindarra ki börtönét még csak el se perelte
Hát nincs jogunk a fájdalomra nincs jogunk megállni egy pillanatig

És ha fölöttetek a győzelem esztelenül-szép napja felvirul majd
Emlékezzetek rá hogy mi is ismertünk ilyet hogy akadtak akik
Felhágtak az Akropoliszra leszaggatni a szolgaság zászlait
S dicsőségükkel egyetemben a történelem közös sírjába hulltak

Gondoljátok meg hogy a harcnak sosincs vége s győzni még mit se jelent
S minden másképp van ha az embernek az emberről számot kelletik adni
Láttunk végbevinni nagy dolgokat és láthattunk irtózatosakat mi
Mert nem mindig oly egyszerű tudni hol a jó és hol a rossz idelent

A mi nyomunkban jártok majd ti is úgy olvasok bennetek mint a könyvben
Hallom dobogni a szíveteket éppúgy ahogy az enyém dobogott
Azt is tudom hogy éltek majd vele s hogy lesz mind halkabb és akadozóbb
Hogy vetkezi le színeit az ősz s hogy leng egy téli rózsa majd a csöndben

Nem azért mondom ezt hogy elcsüggedjetek De hogy megbirkózzunk vele
Szembe kell nézni hát a semmivel S hanyatlóban is szép lehet a dallam
Csak érteni kell hogy visszhangjait a dombok között csapódva kihalljam
Nemcsak mi dalolunk a világon s a dráma a dalok együttese

Tudni kell a drámában a helyünket és ha egy hang a semmibe vész is
Tudnunk kell hogy a roppant kórus folytatja a félbeszakadt futamot
S ha egyszer az énekes megtette a magáét ami rábízatott
Bánom is én ha útközben elejtetek akár egy téves hipotézist

Elhagylak titeket mint a táncos kit utolszor füröszt rivaldafény
Rossz néven ne vegyétek ha szeme tele már a benne-szűrődő árnnyal
Nem adhatok egyebet most már be kell érnetek e sötét ragyogással

Fújjatok a parázsra holnapiak
Ti mondjátok el mit látok én.

Louis Aragon

Fordította: Somlyó György

Dunkerque-i éjszaka

Dunkerque-i éjszaka

Dunkerque-i éjszaka

Szegény francia föld akárcsak egy kopott
Szövet lábunk alól lassacskán elfogyott
A tengeren vegyest hulla s hínár lebeg
S a fölfordult hajók mint püspöksüvegek

Százezres tábor itt partján az égnek-árnak
Saint-Malo fövenyén egész az égig árad
Az estbe tornyosul ahol lovak rohadnak
Mint torló moraja vándorló csorda vadnak

Csíkos karjait a vasúti híd kitárja
Mellünkben földobog tépett szívünk magánya
Földtelen Jánosok százezer szerelemmel
Elnémulnak-e hát örökre százezerszer

Sebestyének kiket átvert a léti kín
Ikertestvéreim ikertestvéreim
Tudom szavam csak ők értik meg ők a gyengék
Kik szívüknél a szív kínját jobban szerették

Kiáltsam legalább ezt a szerelmet én el
Messzebbre látszik a tűzvész virága éjjel
A város lángban áll Kiáltok és kiáltok
Tetőkről valahány alvajárót lerántok

Szerelmem harsogom harsányan mint a hűs
Hajnalban harsogott Kést Kést a köszörűs
Kiáltok ó szemem szerelmem ó világom
Hová lettél hová virágom és sirályom

Kiáltok élesen vadabbul mint a gránát
Mint aki sebesült vagy részeg ütne lármát
Kiáltok Ajkad az a dús pohár ahol
Úgy várta szerelem mint pirosan a bor

A világhoz kötöz kúszó karod simulva
Nem halhatok meg én mert feled aki hulla
Fölrémlik a hajón szorongók szeme Emlék
Ki feledhette el Dunkerque alatt szerelmét

Aludni nem tudok Rakéta fénye zúg ott
Ki feledhette el a szeszt melytől berúgott
Testnagyságú lukat vájtak a katonák
Próbálták szinte így a síri éjt magát

Kő arcok Görcsbe tört vak testek esztelen
Lüktető álmaik csupa balsejtelem
Nem ismer illatos tavaszt e táj kopár bús
Ím észak dombjain halálba fúl a Május

Louis Aragon

Fordította:Rónay György

A könnyek mind hasonlók