Mert színig telve minden óránk.

Mert színig telve minden óránk.


Mert színig telve minden óránk

gonddal, és percünk nyugtalan,

mert a csomók, miket csomóznánk,

szétbomlanak minduntalan,



mivel szülőink odamentek,

hová mindünknek menni kell;

mert alszik néhány drága gyermek,

s mert előttünk aludtak el;



mivel a föld, hová tekintesz

s mely könnyedtől lesz sárosabb,

gyökeredet befödte mindet,

s vele néhány virágodat;



mert kit szeretsz, annak szavába

akit szerettél szól bele;

mert vágyképeid is beszállja

régvolt árnyak lehellete;



mert áradó önkívületben

a perc fájdalmad nőtteti,

mert a lét kelyhét nem lehet sem

kiinni, sem megtölteni;



mert amikor haladna lépted,

annál több árnyék ing feléd;

mert a hazudozó remények

már nem mesélnek több mesét;



mert hallgasd órád, hogyha kongat,

holnapra nincs ígérete,

mert nézd az úton haladókat,

nincs ismerős már senki se,



hát vond ki elméd e világból!

Emeld máshova álmodat!

Gyöngyöd vizünkben nem világol!

Ösvényed nincs talpunk alatt!



Amikor elbújt csillag és hold,

a tengeren ringasd magad;

mint a halál, sötét az égbolt,

mint a lét, keserű a hab.



Titkot rejt az örvény, az árnyék,

mit meg nem fejthet, aki él;

Isten rótt rájuk hallgatást még,

míg egy napon minden beszél!



Más szem e végtelen vizeknek

mélyét sehogy sem lelte meg;

más szem árnyékkal töltözött meg,

míg bámulta e mély eget.



Te békét kérj az éjszakától

szívednek, mely oly elhagyott!

Egy cseppet kérj e mély pohárból!

Ez összhangból egy dallamot!



Más nők felé suhanj merészen,

s engedd bolyongni szép szemed

lelkek és sírok közt középen,

az ég alatt s a föld felett!


Victor Hugo.