Élsz, mondod.

Élsz, mondod.

Élsz, mondod ezt meg azt, ég és felhők fölötted,

kedvtelve forgatod könyvét sok régi bölcsnek;

Dantét, Vergiliust; felkerekedsz vígan

s kies tájak felé tartsz postakocsiban;

jó ízűen kacagsz, a szállás odafenn vár;

rád villan s szíven üt egy futó női szempár;

szeretnek és szeretsz – királyi jó dolog!

Az erdőn madarak trilláit hallgatod;

felébredsz reggel, és ott vár csókkal fogadván

a család, az anya, a kislány és a nagylány!

Újságot olvasol ebéd közben; s a nap

szerelmet és reményt és munkát váltogat;

rád rohan zavaros szenvedéllyel az élet;

komor gyűléseken fel-felhangzik beszéded;

amíg a cél igéz, amíg a sors igáz,

gyenge vagy és erős, törpe és óriás;

árként hord a tömeg, lélek vagy a viharban;

minden jön s megy; s te majd búsabban, majd vígabban

hátrálsz, előretörsz, a harc kénye dobál... –

És aztán – iszonyú csöndjével a halál!


Victor Hugo.