lundi 24 octobre 2011

Fannihoz.

Fannihoz.

Fanni, ki boldogan ott lehet közeledben,
látva, hogy szólsz, pirulsz, ajkad mosolyra rebben,
tudja, mily isteni lakókat rejt az ég.

A báj, a tisztaság mindazzal, ami vonzó,
ártatlanul kibomló
ifjú szépségedet csak megtetézte még.

Szép arcodon, amely csupa lelki nemesség,
szemérem s ifjúság rózsáit úgy keverték,
hogy csak még bűvölőbb varázsod általa;
s szemed, ajkad, szavad oly mézzel telítették:
hasztalan igyekeznék
óvni tőle szívét a bölcsesség maga.

Ó miért nem övez minden fény s büszke fenség,
mit a győzelem ad s a szépség és tehetség,
hogy csak enyém legyen szemed s gondolatod:
hogy ha messze vagy is tőlem, szívedben éljek,
mint ahogy drága képed
mindig szívemben él, akárhol is vagyok.

Itt járt – mondom. De szép! – lelkesült minden érte;
ilyen volt a szeme, ilyen volt a beszéde,
ilyen a köntöse, a hangja, a szava.
Itt ült a pázsiton, letekintett a rétre
és elmerengve nézte,
hogy kígyózik alant a Szajna vonala.

Képeddel, kedves, így bujdosom a vadonban:
mint erdő sűrűjén iramlik tova gyorsan
a gímszarvas, melyet az ólom eltalált.
Halált hozó sebét hurcolja, míg menekszik;
forrás partjára fekszik,
pihegve elalél, és várja a halált.

André Chénier.

Aucun commentaire:

Enregistrer un commentaire